Volt egyszer egy tíz nap, amikor Pécs színpadán minden este csoda történt. 1934 januárjában a Latabár-fivérek, Kálmán és Árpád, meghódították a várost – és vele együtt a közönség szívét. A városi lapok nap mint nap áradoztak róluk, a színház megtelt nevetéssel, tapssal, virágcsokrokkal, a ’Csipetke’ és a ’Bolondóra’ pedig nemcsak darabok, hanem események lettek. Ez az írás nemcsak a Latabárok pécsi vendégjátékát idézi fel, hanem egy elmúlt világot is, amikor a színház ünnep volt, és a művészek nevét szeretettel suttogta a város.
Dr. Vargha Dezső ny. főlevéltáros írása
A Latabár-fivérek vendégjátéka Pécsett 1934-ben
Folytatva Latabár Kálmán (1902-1970) és Latabár Árpád (1903-1961) pécsi vendégjátékát 1934-ből, a helyi szakmai-társasági lap, a „Pécsi Színházi Élet” (1919-1936) 1934. január 20.-i száma tartalmát ismertette mindkét napilap előző napi „Színház” rovata.
Nem csoda, hogy ebben fő helyen a két Latabár nyilatkozata olvasható. Emellett érdemes megemlíteni a kor híres operaénekes-orvosa, dr. Szedő Miklós (1896-1978) megszólalását is, aki szigorló-orvosi gyakorlatáról beszélt. A már folyó színházi „Kedvenc Verseny” jelöltjeire is lehetett szavazni, szavazólapot a színházi jegyszedőknél, a szerkesztőségben és a kiadóhivatalban is át lehetett venni. Innen is megtudhatja a ma olvasója, hogy a szerkesztőség a Király u. 33.-ban, az akkori Lenhardt-üzletben, míg a kiadóhivatal a Nagyflórián u. 2. szám alatt, az I. emeleten volt található…
Rátérve a Latabárok vendégszereplésére, a „Pécsi Napló” előző részben közölt méltatása után a „Dunántúl” 1934. január 19.-i számának előadás-kritikáját közlöm „Csipetke” címmel. „A Tessék beszállni és a Bolondóra után a ma este bemutatott Csipetke operett is meggyőzte a színház igazgatóságát, hogy a zajos sikert nem mindig a léha felfogású, sikamlós, vagy malacságokkal telített darabok biztosíthatják.
Pécsi Színházi Élet 1935-ös száma (Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)
A közönség mindig rátalál a valódi ízlésére, ha ebben a színház maga is támogatja. Van kacagás, jókedv, taps, újrázás, egyszóval zajos siker, ha abban a legkisebb félreértés sincs. Mert ilyen darab a Csipetke is. Török Rezső, a szövegíró az egyébként vérszegény mesét annyi humorral, helyzetkomikummal fűszerezte, hogy az egész három felvonás csupa túláradó jókedv és önfeledt kacagás, amely úgy árad szét a nézőtéren, mint az első tavaszi levegő.
Fényes Szabolcs, a komponista bármennyire vérbeli muzsikus, az átlagnál jobbra nem vitte. Van egy-két fülbemászó dallama, de egyébként az ilyen zenét ma a kijövetelnél mindenki elfelejti. De szövegírónál és komponistánál nagyobb dicséret illeti a szereplőket, akik ma este valóban olyan művészit nyújtottak, aminőben talán még ebben a szezonban alig volt részünk.
Jól elől a szereplők élén vezetett F. Harczos Irén, ez a mindig szívünk szerint játszó kiváló színésznő. Bár – mint az előadás elején bekonferálták –, a tegnap esti főpróbán meghűlt, annyi temperamentummal, annyi melegséggel játszott, hogy a közönség hol kacagott, hol könnyezett a meghatottságtól. Istenáldotta tehetségű F. Harczos Irén, akinek ez a fellépése is eseményszámba megy.
Harczos Irén 1929 (Forrás: Wikipédia) és Török Rezső 1928 körül (Forrás: Wikipédia)
A második, akiről megemlékezünk, Vass Irma. Hogy a közönség kedvence, azt bizonyítják azok a meleg tapsok, amelyek már a színpadra lépésekor fogadják. Ma este is zajos sikere volt. Bánky Babának ma parádés szerepe volt. Sok tapsot és virágot kapott.
A férfiszereplők közül a legnagyibb érdem a két Latabáré. Az ő kiforrott művészetük ma is ragyogó színekben pompázott. Minden mozdulatuk és szavuk viharzó kacagást kelt. Táncszámaik a boszorkánysággal határosak. Külön is kiemeljük Keletit (Árpádot), aki egy részeg zongorahangoló szerepében fővárosi színpadon is feltűnést keltő alakítást produkált.
Késmárky Kálmán ma elemében volt, és sok százalékot könyvelhet el a sikerből. Kallós Emil értékes tagja a társulatnak, és egyre jobban belefut a közönség szeretetébe. Szeretnénk többször látni a színpadon.
A második felvonás szünetjében (sic!) Ozoray (István) aratott sikert a darab slágerszámainak eléneklésével. A rendezés teljesen kifogástalan. Azt hisszük, hogy a Csipetke még sokáig fog zsúfolt házat csalogatni, mint aminő ma este volt. (sz. g.)”
Amint látható, bárhogy is dicsérte a két lap az előadást, világnézeti különbségük kiütközött. Ez utóbbi értékelés azután akkurátusan sorba szedte elsőként a női, majd csak ezt követően a férfi színészeket, különös hangsúlyt fektetett a többi szereplőre, a társulat akkori tagjaira is. Nem beszélve arról, hogy Fényes Szabolcsék alkotásával korántsem volt teljesen megelégedve, a siker nagyrészét a szereplő-gárdának tulajdonította…
„A színházi iroda hírei” rovatban is a legtöbb szó a Latabárok és Harczos Irén felléptével fémjelzett „Csipetké” -ről szólt, ismertették a további előadások időpontjait. Itt is kiemelték a vidéki közönségre való odafigyelés miatti vasárnap délutáni előadást, mert „…az igazgatóság a Csipetkét a vidéki színházkedvelő közönség kedvéért tűzte műsorra éppen vasárnap délután, mert így a 3 órakor kezdődő előadást vonatindulásig kényelmesen átszórakozhatják…
Félhelyárakkal tele volt a Bolondóra első délutáni előadása. Ez nemcsak a kitűnő előadásnak szólott, de tudja a pécsi közönség, hogy a két Latabár nélkül ez a darab nem lesz műsoron, és így megragadja az alkalmat, hogy pénteken és szombaton délután félhelyárakkal megnézze az élő operetteket, amelyek azután le is kerülnek a pécsi színház műsoráról…”
A lap január 20.-i számában már nemcsak az elkövetkezendő előadást „harangozta be,” hanem már a búcsújukat is előrevetíttette „A színházi iroda hírei” rovatában. Írt az utolsó „Bolondóra-” előadásról, majd a „Csipetke” újabb értékelése következett „Csipetke – a két Latabár és Harczos Irén hatalmas sikere” címmel.
„…Évtizedek legszebb, legszerencsésebb operettjét mutatta be a Csipetkében olyan előadásban, amely bármely fővárosi színháznak is díszére vált volna. A vígjátéknak is briliáns meséjű és cselekményekben gazdag operettlibrettó színes változatokban intéz rohamot nemcsak kacagóidegeink ellen, de szívet fogó bájával, megható fordulataival, könnyeket csal a szemekbe. Könny, mosolygás, falrengető kacagás közben szinte eltűnik a három óra, a kis újságrikkancs, a Csipetke tüneményes sorsának figyelésében.
Harczos Irén ragyogó pályájának egyik legszebb sikerét aratja a kis csupa szív rikkancslánykában. A két Latabár művészete is ebben a darabban bontakozik ki igazán abban a sokszínű pompában, amit a világszínpadok jól ismernek. Mulasztást követ el mindenki, aki nem nézi meg Török Rezsőnek ezt a gyönyörűséges operett-vígjátékát, mert olyan élvezetben, aminőt (sic!) a Csipetke előadása szerez, évtizedek óta nem volt része…
Vasárnap este fél 9 órai Csipetke előadásán búcsúzik a két Latabár, akik 10 napos vendégszereplésükkel feledhetetlenül vésték be nevüket Pécs közönségének emlékezetébe.” Ugye, milyen más hang ez, mint az előző napi előadás-summázat? Természetesen a rejtett reklámozást is látni kell, de az írás egész hangvétele – különösen az utolsó mondaté – világosan jelzi: nem akárkik jöttek mecsekalji városunkba vendégszerepelni!...
Ha megnézzük mind a „Dunántúl,” mind a „Pécsi Napló” 1934. január 20. és 21.-i számában közölt méltatásokat, kísértetiesen hasonlóan lelkes sorokat találunk summázatként. Ezért most a „Dunántúl” 1934. január 21.-i számának rovatából idézek.
„A Latabár testvérek két utolsó búcsúelőadása. Tíz nap óta szenzációja a városnak a két Latabár vendégszereplése. Tíz estén keresztül ontották pazar bőkezűséggel művészetük legjavát, kacagtattak, könnyeztettek, táncaikkal csodálatba ejtettek mindenkit, aki a Latabár vendégjátékokat megnézte. A két Latabár e tíz nap alatt Pécs kedvence lett, s most, hogy külföldi kötelezettségek elszólítják őket a pécsi színpadról, ma, vasárnap délután 3 órakor és este fél 9 órakor az évtizedek legnagyobb operettsikerében (sic!), a Csipetkében búcsúznak el véglegesen.
Latabárok a Budapest Varietében (MTI fotó Tormai Andor)
A vendégek mellett Harczos Irén művészete ragyogtatja három felvonáson keresztül a kis Csipetke alakját előttünk. Vass Irma csupaszív anyája, finom játéka meleg derű. Keleti (Árpád) pompás részeg embere falrengető kacagás. Bánky Baba csupa sikk és elevenség. A kis csipetke megérdemli, hogy mindenki megismerje, mindenki gyönyörködjék benne, és mindig szívesen látott vendég legyen a pécsi színpadon.”
Remélem, kedves olvasó, két részes írásomban fölidéztem azok emlékezetében a két Latabárt (a két „Latyit”), akik annak idején megcsodálták őket, és azoknak is felhívtam a figyelmét rájuk, akik koruknál fogva már nem lehettek csodálóik.
Fontos továbbá látni azt is, milyen sokat jelentett akkor a vidéki színház-szeretőknek személyesen gyönyörködni a filmekben megcsodált, rádióban hallott, újságokban olvasott kedvenc színészeik művészetében, dicsérni azt a színház vezetést, amely ezeket a csodás alkalmakat lehetővé tette, örömmel olvasni azokat a tudósításokat, amelyek kedvenc újságjukban beszámoltak róluk.
Latabár-testvérek 1912-ben (Forrás: Újságmúzeum)
Nem utolsó sorban pedig szerettem volna az elmúlt korok már elfeledett pécsi színészeinek is emléket állítani, akik azokban az időkben oly sok örömöt okoztak az akkori színház-látogatóknak…
Dolgozatom írásában az Arcanum Digitális Tudománytár újság-dokumentumai voltak segítségemre.
(Címlapképünkön: Latabár Árpád és Latabár Kálmán; forrás: Hangosfilm és Operett Klub.)
