A pécsi futballélet egyik ismert alakja, Kardos Ernő mesél gyerekkori álmairól, a szurkolók közül a pályára vezető útról, a Fradival megélt sikerekről, az elszalasztott külföldi lehetőségekről – és arról, hogyan lett játékosból edző, miközben a horgászbottal is harcol az idő ellen.
- Eleve sportos családba születtem. Apum neve eléggé komoly név volt akkoriban a pécsi labdarúgásban, szóval Ő már a járókámba is narancsot rakott hogy rúgjam. De igazából abban a közegben nőttem fel. Apu meccsein a félidőben anya a Dárdai Palikáékkal tolt be a pályára hogy focizzunk . Aztán jött a sportiskola és akkor már biztos volt, hogy apu nyomdokaiba lépek, de szerintem Ő ezt már születésem pillanatában eldöntötte.
Ki figyelt fel a tehetségedre?
- A Nevelési Központba jártam iskolába és ott focizgattam a Gera Zolival, aztán egy iskolák közötti kispályás versenyen figyelt fel rám a sajnos nemrégiben elhunyt Dunai Iván bácsi. Mikor meglátta hogy bennem van a Kardos vér, tetszik a játékom, megkereste anyumékat személyesen azzal a céllal, hogy írassanak át a sportiskolába. Anyu nem akarta, de persze apu azonnal igent mondott, majd így kerültem a foci osztályhoz. Majd ott a nyolcadik osztály befejezésekor el is döntötték hogy ki kerülhet a PMSC-hez igazolt játékosként és én köztük voltam. Tehát igazából a Dunai Iván bácsi volt az, aki felfigyelt rám.
Hogy ment abban az időben a tanulás? Mennyi energiát és időt vett el a sport?
- Jó tanuló voltam. Igaz, voltak nálam jobbak is, én nem lettem jogász például, de azért nem hanyagoltam el a tanulást. Mindig is fontosnak tartottam a sport mellett, ezért úgy érzem tisztességesen fejeztem be a tanulmányaimat.
Egy időben a pécsi szurkolótábor oszlopos tagja voltál, majd egyszer csak neked szurkolt ugyanaz a tábor.
- A serdülő csapatban játszottam, amikor először mentem ki felnőtt meccsre 13 évesen. Csodáltam a szurkolókat, a vehemenciájukat és azonnal magával ragadt az a hangulat, ami semmi máshoz nem hasonlítható. Talán mi voltunk a legfiatalabbak a Gera Zolival, akik a kerítésre másztak. Aztán ifistaként idegenbe is elkísértem a csapatot párszor, de azért mindig vigyáztam hogy ne kerüljön veszélybe a csapatnál a helyem egy balhé miatt, de a csibészségért nem kellett a szomszédba menni. Később még a kosárlabdás lányok meccseire is kijártam, nekik is szurkoltam, aztán lassan eltűntek ezek a lehetőségek, de a mai napig sokan veregetik meg a hátamat ha kilátogatok egy pécsi meccsre, sokan emlékeznek még rám és ez nagyon jól esik.
Aztán a Gera Zolival és a Sólyom Csabival együtt elvitt a Fradi. Mit éreztél amikor megtudtad hogy szerződést ajánlottak neked?
- A Bozai Gyula bácsi volt akkoriban az edzőnk. Szólt hogy meghívtak minket az Olimpiai Válogatottba. Mondtuk hogy ne vicceljen már ilyennel, aztán megláttuk az öltözőben a helyünkön a meghívót. Eleinte tartalékos voltam, aztán egy játékos sérülése miatt behívtak a kezdőbe, így Olimpiai Válogatott keret tag lettem. Később a Gyula bácsi mondta, hogy jönnek a Fraditól az edzők megfigyelni a játékosokat. Megnézték a Békéscsaba elleni meccsemet 1999 nyarán, amin egy gólt rúgtam egy gólpasszt pedig adtam és ezt elég meggyőzőnek találták ahhoz, hogy felajánljanak egy előszerződést. A fellegekben jártam, miközben apu arra biztatott hogy maradjak pécsi, így egyik szemem sírt, a másik pedig nevetett, de tudtam hogy ilyen lehetőségem nem lesz többet. Még úgy sem, hogy én sosem szerettem a Fradit pécsiként, sőt, még olyan alkalom is volt, amikor a Lipcsei Petit kockacukorral dobáltam a lelátóról. Majd három év múlva együtt nevettünk ezen, amikor elmeséltem neki. Igazából a mai napig büszke vagyok rá hogy magyar bajnok és bajnoki ezüstérmes tudtam lenni és a mai napig jól esik amikor emlékeznek a Fradista pályafutásomra az emberek.
Hogy érzed, megfeleltél az elvárásoknak az Olimpiai Válogatottban?
- Szerintem igen. Hajnal, Szabics, Gera, Simek, Buzsáki, Halmosi, Tokodi, Bodnár...többen Premier Leage játékosok, nagyon jó keretben voltam benne. Az első ötben voltam a Gellei Imre bácsinál. Viszont volt pár meccs, ami szerencsétlenül jött ki. Majd jött a fekete leves, amikor Székesfehérvár elleni meccsen megsérültem, így került a helyemre Halmosi Peti, akit nem kell bemutatni. Sosem jön jókor egy sérülés, ez meg pláne nem kellett volna, de összességében úgy érzem hogy megálltam a helyem.
Az a sérülés hogyan befolyásolta még a pályafutásodat?
- Az pont egy Tv-s meccs volt, így sokan könyvelték el úgy, hogy az egy komoly sérülés volt, pedig "csak" egy bokaficam volt. Természetesen ez a játékosmegfigyelőket is befolyásolta. Volt egy első osztályú Spanyol csapat és volt Bundesligás csapat is aki ez miatt lépett vissza, majd Győrbe, aztán Komlóra igazoltam a Fradiból.
Játszottál több külföldi csapatban is.
- Kaposvárról mentem ki alacsonyabb osztályú osztrák csapatokhoz, jól éreztem magam mert nyelvet tanultam, új barátokat szereztem. Tapasztalatszerzésnek jó volt, de összességében inkább maradtam volna egy nívósabb csapatnál itthon.
Lassan játékosból játékos-edzővé, majd edzővé váltál. Hogy állod meg a helyed?
- Dombóváron dolgoztam 5 évet, ott szeretettel fogadnak. Pécsváradon is dolgoztam, ott is jól sikerült, aztán megint Dombóvár, majd a siker sztori a Majosiakkal. Ott a vezetőkkel való jó kapcsolatnak is köszönhetően a Gyánó Szabival sikerült felépítenünk egy amatőr csapatból egy profi csapatot, akik a mai napig az NB3-ban szerepelnek. Most nagyon jól érzem magam a Megye I. osztályú Kaposfürednél, ahol egy nagy durranásra készülünk a nyárra, amire mindenki fel fogja kapni a fejét!. Tavaly mehettem volna Ajkára NB2-be pályaedzőnek, de jelenleg ez a legmegfelelőbb lehetőség a lakhatásomat és a civil munkámat Is fegyelembe véve.
Van egy hobbid! Abban mennyire vagy sikeres?- A horgászat egy gyermekkori szerelem számomra. Sajnos soha sem jut rá annyi idő, amennyit szeretnék, de amikor az időm és a párom engedi és a barátok is szabadok, akkor nem hagyok ki egyetlen alkalmat sem. Vannak versenyek amiken részt veszek, szóval az életem része, ezért biztosan nem fogom feladni ezt a hobbit sosem.
A korodnál fogva még sok lehetőséged lehet. Vannak terveid?
- Először is szeretnék tanulni, edzőként tovább fejleszteni magam. Aztán az élet adja majd a lehetőségeket, de semmit sem akarok erőltetni. Vannak elveim és van egy beállítottságom, amikről nem mondok le. Az a fontos, hogy megtaláljam a nyugalmam a civil munkámban is és a sportban is. Egyelőre egyiket sem akarom feladni.
Mit gondolsz, édesapád büszke lenne rád ha most látna?
- Arra biztosan büszke lenne, hogy bajnok és ezüstérmes lettem a Fradival. Az edző pályafutásomra is büszke lenne egy-két fenékbe billentés mellett. Sok minden miatt fájó, hogy korán veszítettem el aput, mert a sport mellett az életben is sokat tudott volna segíteni, ráadásul rá hét évre anyu is elment. Egy élő sportoló szülő nagy támasz tud lenni. Sajnos már nem tudta megadni azokat a oktató célzatú pofonokat amik segítettek volna, de az emlékének élve tiszteletteljesen megyek tovább az úton
