1897-ben Pécs nemcsak bemutatta Verdi Requiemjét, hanem történelmet írt vele. 170 szereplő, teltház, és ováció, ami még a fővárosból is idevonzotta a szakmát. Több volt ez, mint egy operai este: maga volt a csoda. Olvasd el, hogyan vált egy vidéki város a zene fővárosává egyetlen előadással!
I.Verdi és az emlékezések
„Fenségesen halt meg, mint egy harcos, félelmetesen, némán… A lehajtott fejével, összevont szemöldökével, félig nyitott szemével mintha ismeretlen, félelmetes ellenfelet méregetne… Hősiesen ellenállt. Remek mellkasának működése négy napon és három éjszakán át életben tartotta; a negyedik napon a lélegzése még mindig betöltötte a szobát, de micsoda harc, szegény Maestro! Milyen fenségesen harcolt az utolsó pillanatig! Életem során elveszítettem már embereket, akiket eszményítettem és a bánat erősebb volt, mint a beletörődés. De még soha nem éreztem ilyen gyűlöletet a halál iránt, ilyen irtózatot titokzatos, vak, ostoba, diadalmas, gyalázatos erejével szemben.”
Giuseppe Verdi (Forrás: Wikipédia)
Így emlékezett meg atyai barátjáról, Giuseppe Fortunino Francesco Verdiről (1813-1901) Arrigo Boito (1842-1918), a „Mefistofele” szerzője, miután a nagy mestert 1901. január 21-én szélütés érte, és január 27-én, hajnali 3 órakor elhunyt. Verdi, bár kora másik klasszikus egyéniségével, a vele egy évben született Wilhelm Richard Wagnerrel (1813-1883) köztudottan nagy riválisok voltak, annak halálakor így fakadt ki: „Szomorú, szomorú! Egy nagy egyéniség tűnt el! Egy nagy név, amely oly erősen rányomta bélyegét a Művészet történetére…”
A paraszti származására mindig büszke, a földműveseket állandóan tisztelő, úgy a közéletben, mind saját birtokán közismerten bőségesen adakozó Verdi nagy szerepet játszott az itáliai népeket öntudatra ébresztő Risorgimento és az egységes olasz állam létrejöttének eszmei-kulturális megalapozásában – elég, ha csak egyik első híres operája, a „Nabucco” („Nabuccodonosor”) „Rabszolgák (Va’pensiero)-kórusá”-ra gondolunk, amely ma is jelképes dal a világban, és az olaszok második himnuszukként tisztelik…
Pedig rögös út vezetett a tartós sikeréig, a nemzetközi elismertségéig. Ha „csupán” az operáit nézzük a „Requiem” megszületéséig, az „Oberto” (1839), a „Nabucco” (1842), „A lombardok” (1843), az „Ernani” (1844), „A két Foscari” (1844), az „Attila” (1845), a „Machbeth” (1847), a „Luisa Miller” ((1849), a „Rigoletto” (1851), „A trubadúr” (1853), a „Traviata” (1853), „A szicíliai vecsernye” (1855), a „Simon Boccanegra” (1857), „Az álarcosbál” (1859), „A végzet hatalma” (1862), a „Don Carlos” (1867), az „Aida” (1871) következett a sorban…
Giuseppe Verdi mindig tisztelettel hajtott fejet a dicső életút, a teljesítmény előtt, ennek egyik ékes példája az egyik leghíresebb műve, a korszakos jelentőségű „Requiem” létrejötte is. Amikor a mindenki által tisztelt Gioachino Antonio Rossini (1792-1868) meghalt, javasolta minden zeneszerzőnek, hogy tisztelgésük gyanánt közösen írjanak egy közös művet tiszteletére. Példaként megírta a tervezett mű utolsó tételét, a Liberát. Adminisztratív és szervezési nehézségek, no meg a közömbösség miatt ez elmaradt.
Amikor azonban a Risorgimento és az olasz egység létrejöttének világirodalmi jelentőségű írója, Alessandro Manzoni (1785-1873) halt meg, már nem habozott tovább. Ő maga fogott hozzá a mű megírásához. A mű már előző év szeptemberében bemutatóra készen állt, de szervezési és pénzügyi nehézségek miatt – a kedves Arrigo Boito volt utóbbiban segítségére – a milanoi San Marco székesegyházban 1874. május 22.-én, Manzoni halálának első évfordulóján lett a fergeteges sikerű bemutatója. (Ezért nevezték sokáig Manzoni-requiemnek.) A mű Párizs és London után indult világhódító útjára – mind a mai napig…
Alessandro Manzoni (Forrás: Wikipédia)
- Az 1897-es pécsi bemutató
„…Azokból az apró kövekből, melyeket a Pécsi Dalárda évek során lerakosgatott, lassacskán óriási épület emelkedett, a Múzsa temploma, melynek homlokzatára íme most ráillesztette a koronadíszt: a Verdi-rekviem (sic!) előadását…” Így vezette be a legendás Haksch Lajos (1862-1939) az 1902-ben kiadott, „A negyven éves Pécsi Dalárda története” című kötetének ezen fejezetét. A mű előadásának ötlete – mint már annyiszor a dalárda történetében – a fáradhatatlan dr. Cziglányi Bélától (1847-1902) eredt…
Haksch Lajos (Forrás: Pécsi Fejek 1929)
A város zenész-társadalma – élén a már említett, 1862 óta működő Pécsi Dalárdával, és az 1895-ben létrejött Zenekedvelők Egyesületével – 1896/1897-re érezte szükségét annak, hogy egy ilyen nagy jelentőségű mű előadásának előkészületeibe belevágjon. Ehhez az is kellett, hogy a Münchenben született Lőhr Vilmos (1837-1920) zene- és hegedűtanár, hegedűművész és karmester álljon a zenei megvalósítás élén, és a város is mindenben támogassa annak megvalósítását.
Az akkori helyi lapok többször foglalkoztak az előkészületekkel, a tudósítások a mű 1897. március 9.-i és 10.-i nemzeti színház-beli előadásainak közeledtével sűrűsödtek. Czankl Mici, Zelesny Sarolta, Thaller Gusztávné, Schlauch Anna, Schneider Istvánné, illetve Hoffer Károly és Taky Gyula énekelték a szóló-szólamokat. A Pécsi Figyelő 1897. március 9.-i számában terjedelmes cikket közült arról, hogy a Pécsi Dalárda erre a nevezetes alkalomra kiadta a mű szövegkönyvét is, ezt ismerteti a cikk.
Lőhr Vilmos (A szerző felvétele Haksch Lajos könyvéből)
Így zárul: „…A szövegkönyv maradandó emlékét fogja képezni Verdi-rekviem zenetörténelmileg nevezetes előadásainak, melyben az oroszlánrész Lőhr Vilmost, Hoffer Károlyt, Eckhardt Antalt, és Cziglányi Béla királyi táblabírót, a rendező bizottság fáradhatatlan buzgalmú elnökét illeti.”
Mondanom sem kell, helyi sajtónk nagy terjedelemben, hosszan méltatva írt a két előadásról, közülük a Pécsi Figyelő 1897. március 11.-i cikkének elejét idézem – summázatul. „Művészet, irodalom – Verdi-rekviem. Emlékezetes zenei ünnepe volt tegnap Pécs városának, amely méltóképpen sorakozott a városunk falai között lefolytnagy dalünnepekhez…”
Most pedig nézzünk a sajtó-beli méltatásokon kívül néhány fontos, azóta megjelent országos és helyi munkát erről a két pécsi előadásról.
„1897 márciusában Pécs zenei együttesei vállalkoznak a nagy feladatra, hogy megszólaltassák Verdi Requiemjét. A mű, amióta Erkel Sándor vezényletével 1875-ben a Nemzeti Színházban előadásra került, Magyarországon nem hangzott fel. A pécsi előadásra a város hivatásos és műkedvelő muzsikusai kivétel nélkül vállalkoztak. Három énekkar, valamint műkedvelők adják a kórust, a ’Zenekedvelők Egyesülete’ és a pécsi garnizon katonazenekara kísér, ugyancsak műkedvelők sorából kerülnek ki a szólisták. (A szólórészeket három szopránénekesnő, két altista és egy-egy tenor, illetve basszus énekli.)
A próbákat nyilvánosság előtt tartják, hogy az együttes megszokja a közönséget. Oly nagy társadalmi megmozdulás az esemény, hogy az összes jegyeket előre eladják, a nézőtéren nemcsak pécsiek, de a környező megyékből származó hallgatók is ülnek, sőt a fővárosból is utaznak le - főleg szakemberek - az előadásra. Két ízben szólal meg a Requiem, egymás utáni napokon, és a harmadik előadást csak azért kell lemondani, mert a Ricordi által kitűzött kölcsönzési határidő lejárt, és a színházban játszó társulat most már igényt tart a színpadra.
Összesen 170 szereplő vesz részt az előadásban; az Ausztriából (sic!) Pécsre származott Löhr Vilmos vezényli a Requiemet, ’s övé az érdem, hogy a nagyobbára dilettánsokból álló közreműködők oly fényesen oldották meg nehéz feladatukat’ (Pesti Napló, 1897. márc. 11.). A pécsi újságok joggal írják a hangverseny másnapján: ’Csinálja ezt utánunk más vidéki város!’ (Pécsi Napló, 1897. márc. 12.)” Ez található az 1897-es pécsi bemutatóról Várnai Péter: „Verdi Magyarországon” című, 1975-ben kiadott könyvében.
„…Az év kimagasló eseménye volt Verdi Requiemjének (sic!) előadása, melyet a Zenekedvelők Egyesülete a Pécsi Dalárdával karöltve rendezett. Az egyesület új igazgatója, dr. Cziglányi Béla, már eddig is sokat fáradozott és tevékenykedett az egyesület érdekében, jó munkát végzett…” Ezt pedig szenttamási Horváth Mihály (1903-1984): „Muzsikáló Pécs – Várhalmi Oszkár (1890-1974) adatai alapján” című, Pécsett, 1959-ben kiadott kötetében találjuk.
Cziglányi Béla dr (A szerző felvétele Haksch Lajos könyvéből)
Pécs zenei életének szorgalmas kutatója, dr. Nádor Tamás (1925-1996) hosszan ír erről „Pécs zenei krónikája” című, a Pannónia Könyvek 1995-ös kiadású munkájában. Ivasivka Mátyás (1933-2023) és Kovács Attila (1955-2023): „Pécsi Concerto” című, 2011-ben napvilágot látott terjedelmes összefoglalójukban szintén részletesen foglalkoznak a mű helyi bemutatójával.
Végül – mintegy slusszpoénként – idézem a Pécsi Figyelő 1897. március 11.-i cikkét, teljes terjedelmében. „(Üdvözlet Verdinek.) A Verdi-rekviem (sic!) tegnap esti első előadása alkalmából a ’Pécsi Dalárda’ a következő üdvözlő táviratot küldte Párizsba Verdihez, a mű szerzőjéhez: „L’union chorale souscrite en alliance avec la société philharmonique et notre publique d’amassé de nos envires vous salvent, grand maitre de pays lointain bongrois a cause de 1’ execution votre chef d’oeuvre „Messa da Requiem’ dans notre théatre national et nous admirons votre genialité enlaissant vivre votre nom immortel. Remain reprise. Pécsi Dalárda.
Magyarul: Alulírott dalegyesület, a zenekedvelők egyletével szövetkezve és a vidékünkről összegyűlt közönség üdvözli önt nagy mester a távoli magyar hazából, remekművének, a ’Requiem’ misének nemzeti színházunkban történt előadása alkalmából, és csodáljuk lángeszét, éltetvén (sic!) az ön halhatatlan nevét. Holnap ismétlés. Pécsi Dalárda.”
Vargha Dezső ny. pécsi főlevéltáros
A requiem 1874-es bemutató-plakátja (Forrás: Wikipédia)
