Énkép?
Az a történet, amit magunkról mesélünk, hogy kibírjuk a napot.
Nem feltétlenül igaz — csak működőképes.
Az énkép olyan mint egy filmes vágás nem pedig egy tükör. Kiválasztjuk, mit látunk magunkból, mit hagyunk le, mit magyarázunk meg utólag. Kell is. Ha mindent egyszerre látnánk, lebénulnánk. Így inkább szerkesztünk: hősies részeket, vállalható hibákat, egy-két „ez nem én voltam” lábjegyzetet.
A gond ott kezdődik, amikor az énkép megkeményedik. Amikor már nem iránytű, hanem páncél. Ilyenkor nem tanulunk, hanem védekezünk. Nem hallunk, mert minden új mondat veszélyezteti azt, akinek hisszük magunkat.
Pedig az énképnek dolga lenne változni.
Nem összeomlani — finomodni.
Rétegenként.
Fájdalmasan.
Lassabban, mint szeretnénk.
Gyorsabban, mint kényelmes.
Szóval énkép?
Nem az, aki vagy.
Hanem az, akit eddig túlélésből kitaláltál.
A cikk szerzője drámatanár, rendező és kulturális menedzser, az Escargo Szobaszínház alapítója, a Pécsi Nemzeti Színház társulatának tagja. A pécsi kulturális élet meghatározó alakja, aki diákokat, nézőket és egész közösségeket nevel a színház szeretetére.
_________________________________________________________________________________________
Alapi Tóth Zoltán: A kopott szavak szótára - Megértés
Megértés?
Gyanús szó.
Mint egy álarcmosoly: megnyerő, de nem feltétlenül igaz.
