Nyolcvanegy év egy kórus életében már nem csupán múlt, hanem élő jelen. A Bartók Béla Férfikar több mint nyolc évtizede meghatározó szereplője Pécs kulturális életének. Az együttest immár 45 éve ugyanaz a karnagy vezeti, akinek munkája alatt a férfikar amatőr gyökereit megőrizve jutott el a nemzetközi elismerésekig. A Lakner Tamás kórusvezetővel készült interjúnk egy kivételes közösségről, egy életműről és arról a szellemi örökségről szól, amely ma is irányt mutat.

Mit jelent önnek személyesen az, hogy egy olyan együttes élén áll, amely már 81. éve része Pécs kulturális életének?

- Negyvenöt éve vezetem a Bartók Béla Férfikart, és a most következő évad immár a negyvenhatodik esztendő ebben a szolgálatban. Ha szabad így fogalmaznom, ez már valóban egy életmű része: pályám legjelentősebb szakmai sikereit ezzel az együttessel értem el. Amikor átvettem a kórust, egy lelkes, jó szándékú munkáskórus volt, amely akkor még nem mérhette magát az európai élvonalhoz. Az elmúlt évtizedek közös munkájával azonban sikerült olyan művészi szintre emelnünk az együttest, amelyre méltán lehetünk büszkék. Kétszer nyertünk kórusolimpiát, 49 díjat rangos nemzetközi kórusversenyeken, számos professzionális produkcióban működtünk közre, és bejártuk a világot: felléptünk az Egyesült Államokban, Dél-Amerikában, Kínában – több alkalommal is. Szakmai pályám egyik legnagyobb elismerése volt, amikor 2010-ben a Hungaroton felkért bennünket a Kodály-összkiadásban való közreműködésre. Ez azt jelentette, hogy Kodály Zoltán teljes életművét először rögzítették lemezre. A férfikari művek felvételén a Bartók Béla Férfikart én vezényelhettem, ami történelmi jelentőségű pillanat volt:, hiszen a Hungaroton világpremierként hirdette meg a kiadványt. Az Összkiadásban rajtunk kívül kizárólag professzionális közreműködők szerepeltek, és ebben a környezetben kapott helyet egy amatőr férfikar – ez önmagában is óriási megtiszteltetés volt.. 2012-ben újabb felkérést kaptam: Erkel Ferenc összes kórusművét vezényelhettem lemezre, ugyancsak a férfikarral szintén a Hungaroton számára. Ez a felvétel a Nemzetközi Zenei Újságírók Szövetségének javaslatára bekerült az adott év tíz legjobb Európában megjelent kóruslemeze közé. Úgy gondolom, egy amatőr kórus számára ezek a szakmai csúcsok valóban kivételesek. Most pedig újabb különleges feladat előtt állunk. A Kodály Archívumból előkerültek eddig ismeretlen kórusművek, és ezek lemezre rögzítésében is közreműködhetünk. A Hungaroton gondozásában megjelenő kiadvány várhatóan ismét komoly nemzetközi érdeklődést vált majd ki, hiszen Kodály életműve világszerte ismert és tisztelt – az, hogy új művek kerültek elő, valódi szenzációnak számít. A Bartók Béla Férfikar számomra nem csupán egy együttes, hanem egy szellemi örökség hordozója. Az a közösség, amelyet négy és fél évtized alatt formáltunk, a magyar kóruskultúra egyik fontos pillére lett.

Hogyan látja: mi az a szellemi örökség, amit a férfikar az alapítóitól napjainkig hordoz?

- Mindenekelőtt a magyar zenei örökséget visszük tovább, hiszen a magyar zenekultúrában – különösen Kodály Zoltán munkásságának köszönhetően – a kórusmozgalom alapvető jelentőségű. Kodály meghirdette az Éneklő Magyarország eszményét, amelynek lényege, hogy „Legyen a zene mindenkié!”. A kórusok ebben kulcsszerepet játszanak, hiszen itt az emberek nem csupán hallgatói, hanem aktív alakítói a zenének. A koncertlátogató is lehet elkötelezett, de az a fajta közösségi és személyes részvétel, amely a kóruséneklésben megvalósul, egészen más minőség. Mi ezt a hagyományt visszük tovább. Magyarországon a férfikari mozgalom sajnos nem erős: kevés férfikar működik, és sok helyen elöregedtek az együttesek. A Bartók Béla Férfikarnak azonban sikerült megújulnia, fiatalítani tudtuk a tagságot, és ennek köszönhetően érhettük el azokat a sikereket, amelyekre ma büszkék lehetünk. Afiatalok bevonása új lendületet adott a munkának, és ez a művészi eredményekben is megmutatkozott. A férfikar több olyan projektet is életre hívott, amelyek a kórusmuzsikán keresztül jelentős kulturális értéket teremtenek Pécs városában. Amatőr kórusok esetében ritka, hogy ilyen volumenű eseményeket hozzanak létre, de mi évtizedek óta szervezünk nemzetközi programokat. Gondolok itt elsősorban az Európai Bordalfesztiválokra, amelyeket 1993 óta minden évben megrendezünk. Eddig 32 országból több mint háromezer énekes érkezett hozzánk, és a pécsiek szívükbe zárták ezt a hagyományt. A Széchenyi téren megrendezett Bor és Dal Ünnepe, a szüreti felvonulás, valamint a Kodály Központ nagyszabású gálakoncertjei – ahol professzionális és amatőr előadók együtt lépnek színpadra – mind-mind a város kulturális életének meghatározó eseményei. Ide tartozik a Pécs Cantat újjáélesztése is, amely szerencsére a város támogatását élvezi. Az első Pécs Cantat 2010-ben valósult meg, és ennek a sikernek köszönhetően kerülhetett 2015-ben Pécsre az Europa Cantat, Európa egyik legnagyobb kórusfesztiválja. Ez óriási eredmény volt, és ebben a férfikar szerepe megkerülhetetlen. A Pécsi Férfikar Alapítvány most ismét felvállalta a Pécs Cantat megszervezését. Tavaly már sikerült újraindítani a rendezvényt, és idén – hosszú szünet után – nemzetközi szintre emeljük. A 2010-es esemény óta eltelt tizenöt év, és mostanra érett meg a helyzet arra, hogy újra életre keltsük ezt a hagyományt. A következő fesztivál augusztusban valósul meg, és bízom benne, hogy ismét jelentős kulturális eseménnyé válik.

Mitől különleges a férfikari hangzás, és hogyan változott ez a nyolc évtized alatt?

- A férfikari repertoár kérdése számomra mindig kiemelt jelentőségű volt, és bátran mondhatom, hogy a Bartók Béla Férfikar ebben valóban egyedülálló helyet foglal el. Egyrészt ápoljuk a klasszikus férfikari hagyományt, másrészt a magyar repertoár – elsősorban Kodály Zoltán műveire építve – meghatározó pillére az identitásunknak. Emellett jelentős nemzetközi, főként európai férfikari irodalmat is műsoron tartunk, beleértve a régebbi, ritkábban előadott műveket is. A 80. jubileumunk alkalmából megjelent ’Bartók Férfikar 80’ című lemezünk éppen ezt a sokszínűséget mutatja be: Kodály utáni férfikari kompozíciókat válogattunk össze, és azt vizsgáltuk, hogyan hatott Kodály szellemisége a későbbi szerzőkre. A hangzás kérdése természetesen alapvetően függ a tagság összetételétől. Ha fiatal hangokat tudunk bevonni, a hangzás fényesebb, rugalmasabb, más karakterű lesz. Számomra mindig kulcskérdés volt a fiatalok megnyerése – ami korántsem könnyű feladat, és hosszú, kitartó munkát igényel. Ennek érdekében egy tudatos stratégiai eszközt is bevetettem: megálmodtam és elindítottam az Európai Bordalfesztiválokat. Úgy gondoltam, hogy a kórus, amely a legmagasabb szintű, rendkívül nehéz műveket tanulja – gondoljunk csak arra, hogy a Kodály-lemezt két éven át vettük fel, és ezeknek a műveknek 20–30%-át Magyarországon amatőr szinten senki más nem tudná elénekelni –, szükségszerűen igényel egyfajta ellenpontot, egy művészi ’lazítást’. A bordalrepertoár erre kiváló lehetőséget adott. Olyan gazdag anyagot hoztunk létre, amelyből akár több órányi műsort is össze tudunk állítani. Európában is elterjedt ez a mozgalom, és sok kórus kezdett európai bordalokat énekelni. Természetesen a bordalok másfajta hangzást, más éneklési módot kívánnak, mint egy Kodály- vagy Schubert-mű – és éppen ez a kettősség adja a férfikar különleges karakterét. Egy német újságíró az Allgemeine Zeitungban egyszer azt írta rólunk, miután egy német kórussal érkezett Pécsre: ’Önök a bordaléneklés professzorai.’ Úgy gondolom, ez jól mutatja, hogy ebben a műfajban is otthon vagyunk – és természetesen a klasszikus repertoárban is, amit a nemzetközi díjaink is igazolnak. A két műfajt azonban nem lehet összemosni: más technika, más hangzás, más művészi attitűd szükséges hozzájuk. Azt gondolom, hogy éppen ez a sokszínűség teszi a férfikart igazán különlegessé.

Van-e olyan pillanat, amikor úgy érezte: igen, ez a férfikar igazi hangja!

- A férfikarunk hangzása minden korszakban más és más – ez természetes, hiszen amatőr együttesként folyamatos a tagok cserélődése. Az egyetemisták szerencsére szívesen csatlakoznak hozzánk, de amikor végeznek és elmennek és mindig kérdés, hogy sikerül-e új, megfelelő adottságú énekeseket találni. A hangzás tehát élő, változó organizmus, amelyet a mindenkori tagság minősége határoz meg. Volt azonban néhány olyan időszak, amelyet különösen kiemelkedőnek tartok. A Kodály-lemez felvétele idején például a férfikar talán legjobb állapotában volt. A férfikari hangzás alapját – akárcsak a vegyeskaroknál a szoprán – nálunk a tenor szólam határozza meg. Ma már rendkívül nehéz igazán jó tenorokat találni, de abban az időszakban kivételes énekesek álltak rendelkezésünkre. Elég, ha csak néhány nevet említek: Horváth István, aki ma a Magyar Állami Operaház egyik vezető tenorja és jelenleg a pécsi Bánk bán előadásban is szerepel; Gál Máté, aki ma a lipcsei operaház tagja; Bognár Szabolcs, aki ma is operák főszerepét énekli szerte az országban, de említhetném Csajághy Szabolcs nevét is. Mellettük is számos kiváló énekes erősítette a kart. Egy amatőr együttesnél mindig kérdés, hogy összeáll-e egy olyan társaság, amely hangilag és adottságait tekintve lehetővé teszi a legmagasabb szintű feladatok elvégzését. Ha nincs megfelelő magas szólam, bizonyos művek egyszerűen nem választhatók. Abban az időszakban azonban minden adott volt, és nem véletlen, hogy a professzionális előadók közé választottak bennünket. Őszintén szólva engem is meglepett, hiszen Magyarországon egyetlen hivatásos férfikar működik – a korábbi Honvéd Férfikar, ma Nemzeti Férfikar –, és mégsem ők kapták a felkérést, hanem a Bartók Béla Férfikar. Ez valóban rendkívüli elismerés volt.

A férfikar mindig is erős közösség volt. Melyek azok az emberi történetek, amelyek leginkább megérintették önt az éve során?

- A férfikar mindig is rendkívül erős közösség volt, és az évtizedek során számtalan olyan emberi történettel találkoztam, amelyek mélyen megérintettek. A 80. jubileum kapcsán különösen szépen kirajzolódott ez a közösségi erő. Kollégám, Hoffer Tibor – a kórus másodkarnagya – egy nagyszerű kezdeményezést indított: minden egyes kórustaggal készített egy 15–20 perces beszélgetést. Ezekből a felvételekből olyan részletek derültek ki egymás életéről, amelyeket különben soha nem tudnánk meg. Nincs mindig idő arra, hogy elmeséljük, honnan jöttünk, milyen volt a gyerekkorunk, hogyan kerültünk kapcsolatba a zenével. Ezek a beszélgetések rendkívül értékesek, emberiek és őszinték voltak. Ami minden megszólalásban közös volt: a férfikar közösségi szellemének kiemelése. Természetesen nem állítom, hogy nincsenek súrlódások – harminc-negyven férfi heteken át együtt buszon, repülőn, turnékon óhatatlanul hoz kisebb feszültségeket. De az alapvető légkör mégis a barátság, az összetartozás és a kölcsönös tisztelet. Sok időt töltünk együtt, és ez formálja a közösséget. Egy kínai turné például két hét összezártságot jelent; ilyenkor előfordul, hogy néhányan turistaútnak képzelik a turnét, és önálló akciókba kezdenének. Ilyenkor természetesen szólni kell: az elsődleges feladat az éneklés, a többi csak utána következhet. A legfontosabb azonban az egymás iránti alázat és tisztelet. A férfikarban különösen nagy érték, hogy a fiatalabb és az idősebb generáció között nincs konfliktus. Amikor 45 évvel ezelőtt karnagyként ide kerültem, én voltam a legfiatalabb, és megtanultam: az idősebbeket tisztelni kell, mert csak így lehet együtt dolgozni. Ez ma sincs másként. A Covid után ugyan több idősebb tag visszavonult, de néhányan ma is velünk vannak – és én őket ugyanúgy megbecsülöm, még ha a hangjuk már nem olyan, mint régen. Ők képviselik a folyamatosságot, a hagyományt, azt a láncszemet, amely összeköti a múltat a jelennel. A fiataloknakmindig elmondom: lehet, hogy te most két éve vagy itt, és kiválóan énekelsz – szükségünk is van rád –, de ne feledd, hogy a „Józsi bácsi” nélkül ma nem lenne férfikar. Ők tartották életben az együttest évtizedeken át. A közösség ereje abból fakad, hogy mindenki tisztelettel fordul a másik felé, kortól és hangadottságtól függetlenül. Ez a férfikar igazi tartópillére.

Melyek voltak azok a történelmi, vagy szakmai pillanatok, amelyek alapvetően meghatározták a férfikar útját?

- Az előző kérdéshez még hozzá kell tennem egy olyan élményt, amely egész pályafutásom egyik legmegrendítőbb pillanata volt. A 80-as évek végén történt, amikor a kórussal Olaszországban jártunk, és fellépésünk volt az Isonzó környékén. Felmerült, hogy látogassuk meg az isonzói katonatemetőt, ahol rengeteg magyar katona nyugszik. Velünk volt Kovács Gyula bácsi, a tenor szólam egyik régi tagja, aki egyszer csak azt mondta: „Lehet, hogy az édesapám is itt fekszik. Soha nem láttam a sírját, csak értesítést kaptunk a haláláról.” Elmentünk a temetőbe. Gyula bácsi hosszasan bolyongott a sírok között, kereste, kutatta a neveket. Nem tudta pontosan, hol kellene lennie, csak annyit, hogy valószínűleg ott temették el. Egyszer csak felemelte a kezét, megállt, és potyogtak a könnyei. Rátalált a sírra. A név, az évszámok, minden stimmelt – szinte teljes bizonyossággal tudta, hogy az édesapja nyughelyét találta meg. Addig soha nem jutott el oda, csak a kórus révén akkor. Ez a pillanat mindannyiunk számára felejthetetlen, szívbe markoló élmény volt. Ha a díjakról beszélünk, valóban rengeteg van. A férfikarral 49 nemzetközi díjat nyertünk, más együtteseimmel további húszat. A kórusolimpiai győzelem külön fejezet. Ma már nem használhatják az „olimpia” nevet, de amikor 2006-ban Kínában, Xiamenben részt vettünk, még kórusolimpiának hívták. Ott nyertük meg az olimpiai bajnoki címet. Az az érzés, amikor a magyar zászlót felvonják, és felcsendül a Himnusz – leírhatatlan. A kórus tagjai számára is életre szóló élmény volt. Ilyen pillanatot máshol nem élhet át az ember. A nagy koncerttermekben való éneklés szintén meghatározó. A világ egyik leghíresebb hangversenyterme, a bécsi Musikverein – ott kétszer is felléptünk. Barcelonában a Palau de la Música, Lipcsében a Gewandhaus, vagy Sanghajban a Bali opera – mind-mind olyan helyszínek, amelyek külön inspirációt adnak. Több ezer fős közönség előtt énekelni óriási megtiszteltetés. Bejártuk a világot: többször jártunk az Egyesült Államokban. Kiemelkedő élmény volt, amikor az Amerikai Karnagyok Szövetségének kongresszusára hívtak meg bennünket Kodály-műveket énekelni. Ott előadást is tartottam, majd Minnesota államban tíznapos turnén vettünk részt. Máskor a nyugati parton jártunk: Vancouverből egészen a mexikói határig utaztunk, Phoenix volt a végállomás. Dél- Amerikában is felléptünk: Argentína, Uruguay, Brazília – mind felejthetetlen turnék voltak. Kínában pedig már ötször járt a férfikar, az első olimpiai szereplést kivéve mindig többállomásos turnékon. Ezek az utak azért is különlegesek, mert sok olyan helyre jutottunk el, ahová egy átlagember soha nem jutna el – és mi ráadásul énekelhettünk is ott. Buenos Airesben például a magyar közösségnek adtunk koncertet. A magyarok hálája, szeretete olyan erős érzelmi többletet adott annak az estének, amit soha nem felejtek el. Vittünk magunkkal magyar bort is – emlékszem, Bock József borait –, és amikor megkínáltuk őket, az üres üvegeket is hazavitték emlékbe. Kétszer is jártunk Buenos Airesben, mindkét alkalom különleges volt. A hazai sikerek között is vannak felejthetetlen pillanatok. Amikor megnyertük a Magyar Nemzeti Kórusverseny nagydíját – amely Kodály nevét viseli –, és a díjat maga Kodály Zoltán özvegye adta át, az egy életre szóló megtiszteltetés volt. Amit akkor mondott nekünk, azt soha nem fogom elfelejteni.

Volt-e olyan időszak, amikor úgy érezte, hogy a férfikar jövője veszélyben van, és hogyan sikerült ebből továbblépni?

- A Covid-időszak mindannyiunk számára rendkívül nehéz volt. Közel két éven át nem próbálhattunk, és komolyan felmerült bennem a kérdés, hogyan fogjuk egyben tartani a közösséget. Akkor találtuk ki az úgynevezett „online koccintásokat”. A próbák időpontjában mindenki bekapcsolódott, és beszélgettünk: történeteket idéztünk fel, régi felvételeket játszottunk be, fotókat mutattunk egymásnak. Sokszor halálra nevettük magunkat – ezek a beszélgetések tartották életben a közösséget. Nem tudtam, mi lesz a végén. Nem tudtam, hányan maradnak velünk. Sajnos voltak, akiket a Covid elvitt – főként az idősebb generációból –, másokat pedig legyengített. Amikor újraindulhattunk, komoly szorongás volt bennem: vajon hányan jönnek vissza? Meglesznek-e a szólamok? Lehet-e úgy énekelni, ha az egyik szólam nyolc fő, a másik pedig kettő? Ez egy nagyon nehéz, hosszú időszak volt. Aztán eljött az első próba. Abban bíztam, hogy az online találkozások alatt mindenki kifejezte: szeretné folytatni. De a gyakorlat mindig más. Amikor azonban megérkeztek a kórustagok, és láttam, hogy a közösség magja együtt maradt, óriási kő esett le a szívemről. A férfikar végül átvészelte ezt a két évet. A fiatalok kitartottak, és bár az idősebbek közül néhányan már nem tudtak visszatérni, a közösség ereje megmaradt. Ez a legfontosabb: hogy a férfikar – minden nehézség ellenére – együtt maradt, és tovább tudott lépni. 

Mit tanult a világkórus kultúrájából, amit hazahozott Pécsre?

- Nemcsak a kórusokkal járok külföldre, hanem rendszeresen hívnak zsűrizni nemzetközi kórusversenyekre és tartok kurzusokat egyetemeken. Így jutottam el például a World Choir Games- re, illetve Dél-Afrikába is, ahol sokkal több afrikai együttest hallottam, mint bármely európai versenyen. Rendkívül érdekes volt megtapasztalni azt a fajta dinamizmust, ami az afrikai kórusokra jellemző: ahogy táncolnak, ahogy a kultúrájuk természetes részeként élik meg a zenét. Semmi feszengés, semmi visszafogottság – odaállnak, és teljes lényükkel jelen vannak. Bizonyos mozgáselemeket ők be is építenek az éneklésbe. Ezt mi a férfikarral csak nagyon visszafogottan alkalmazzuk, mert az idősebbeknél ez már kevésbé természetes. Az egyetemi kórusnál viszont bátran élünk vele – a fiatalokkal sokkal könnyebb ilyen jellegű kísérletezés. Ez egyébként ma már európai tendencia is: a kórusok nem statikusan állnak a színpadon, hanem finom gesztusokkal, mozdulatokkal támogatják a zenei kifejezést. A másik nagy tanulság mindig a hangzás kérdése. A kórus tulajdonképpen egy hangszer – de ezt a hangszert a karnagynak kell felépítenie. A zongorista vagy a hegedűs készen kapja a hangszerét, legfeljebb a minősége változik attól függően, mennyit tud rá áldozni. A karnagy viszont minden próbán újraépíti a hangszert: jön egy új tag, és olyan, mintha egy új billentyű kerülne a zongorára. A kérdés mindig az: hogyan szól együtt ez a hangszer? A zsűrizések során is erre figyelek leginkább. Nemcsak arra, hogy tisztán énekelnek-e, vagy pontosan követik-e a kottát, hanem arra, hogy milyen a kórus hangszíne, milyen a hangzáskultúrája. Ezt a szemléletet sok külföldi tapasztalat formálta bennem. Amikor versenyen voltunk, mindig figyeltem a többi együttest: hogyan állnak ki, hogyan lélegeznek, hogyan építik fel a hangzást. Mindig irigyeltem az északi kórusokat – a svédeket, az észteket. Egészen másképp szólnak, mint a közép-európai együttesek. A nyelvükből adódóan világosabb, áttetszőbb hangzást produkálnak, amit a karnagy szinte készen kap. Nekünk ezt a hangzást meg kell építenünk, mert a magyar nyelv hangképzése egészen más. De éppen ez a kihívás teszi izgalmassá a munkát. Rengeteg ilyen tapasztalat gyűlt össze az évek során – mindegyik hozzátett ahhoz, ahogyan ma a férfikar hangzását formálom.

Hogyan változott az ön karnagyi gondolkozása az elmúlt évtizedekben?

- Ez egy nagyon szakmai kérdés, de megpróbálom közérthetően megfogalmazni. A kóruszene szöveges műfaj, és a szöveg–zene kapcsolatának jelentősége az utóbbi évtizedekben számomra egyre fontosabbá vált. Korábban elsősorban a zenére koncentráltam, a szöveg hangsúlyrendjére kevésbé figyeltem. Ma már úgy gondolom: ha magyarul éneklünk, akkor a magyar hangsúlyrendet tiszteletben kell tartani – még akkor is, ha a zeneszerző ezt nem minden esetben követi. Nagyon gyakran találkozom azzal, hogy a zenei hangsúly nem esik egybe a szöveg természetes hangsúlyával. Ilyenkor feljegyzem magamnak, hogyan kellene a szöveget érthetően, magyarul kommunikálni. Hiszen a kórus kommunikál – és ha magyarul kommunikál, akkor a magyar nyelv törvényszerűségeit kell követnie. Ha nem így teszünk, a közönség egyszerűen nem érti, miről éneklünk. A magyar hangsúly az ’itt’-en van. Ha a zene máshová teszi a súlyt, nekem akkor is úgy kell formálnom, hogy a magyar beszédritmus érvényesüljön. Ez az utóbbi 10–15 évben vált számomra igazán hangsúlyossá. Ugyanez igaz idegen nyelvekre is. Ha olaszul, németül vagy angolul éneklünk, tudnom kell, hol vannak az adott nyelv hangsúlyai. A kórusnak abban a hangsúlyrendben kell megszólalnia, különben a szöveg torzul. Az egyetemen is ezt tanítom: a kórus kommunikáció. A hangszeres zenében sokféle értelmezés lehetséges, de a szöveg egyértelműen meghatározza, miről szól a mű. Ha meg akarjuk értetni magunkat a közönséggel, akkor úgy kell hangsúlyoznunk, hogy az érthető legyen. Ha én monoton előadásban, hangsúlytalanul beszélnék, egy idő után elveszne a jelentés. Ha viszont természetes hangsúlyokkal beszélek, rögtön érthetővé válik minden. A kórusban ugyanez a helyzet: a hangsúlyok és a prozódia döntik el, hogy a szöveg él-e, vagy csak hangok sorozata marad. A zene és a szöveg között persze gyakran kompromisszumot kell kötni, de a szöveg érthetősége számomra ma már alapvető. Ez az egyik legfontosabb felismerésem az elmúlt másfél évtizedben.

Hogyan látja a férfikari műfaj jövőjét Magyarországon, és nemzetközi szinten?

- Általánosságban az európai férfikari mozgalom sajnos nincs a legmagasabb szinten. Ennek egyik legfőbb oka, hogy a fiatalokat nehéz megnyerni az ügynek. A hagyományos férfikarok többségében az idősebb korosztály énekel, és ha nincs utánpótlás, a közösségek lassan elapadnak. Éppen ezért hoztuk létre az Európai Bordalfesztivált is: hogy támogassuk az európai és a hazai férfikari mozgalmat, és olyan fórumot teremtsünk, ahol a férfikarok verseny nélkül, stresszmentesen találkozhatnak. Itt nem az a cél, hogy ki a jobb vagy ki a gyorsabb, hanem hogy együtt legyünk, meghallgassuk egymást, tapasztalatot cseréljünk, és jól érezzük magunkat. Ez a fajta kötetlen együttlét sokat segít abban, hogy a férfikari kultúra fennmaradjon. Feladatok nélkül ugyanis egy kórus szétesik – szükség van célokra, kihívásokra, közös élményekre. A külföldi együttesek természetesen nagyon kellemesek, szerethetőek, de valljuk be őszintén: nem mindegyik képvisel magas művészi színvonalat. De ez nem is baj. A lényeg az, hogy szeretnek énekelni, és eljönnek hozzánk. A finnek, svédek, hollandok, olaszok rendszeresen részt vesznek a fesztiválon. Az olaszokat különösen szeretjük, mert ők ugyanúgy tudnak bordalt énekelni, mint mi – egy vérből valók vagyunk. A svédeknél vagy a hollandoknál már más a hangzásvilág, más a kulturális háttér. A bor és a dal kultúrája nálunk mélyen gyökerezik, és ezt nem lehet egyik napról a másikra behozni. Persze ma már Angliában is van szőlőtermesztés – talán a globális felmelegedés miatt –, de az a fajta hagyomány, ami nálunk él, ott nem alakult ki. A jövő kérdése valóban kényes. Európában is ugyanazt látom, mint Magyarországon: van néhány kiemelkedő együttes, és van a derékhad, amely létszámgondokkal küzd. A férfikari mozgalom fennmaradása azon múlik, hogy tudunk-e feladatokat,élményeket, közösségi célokat adni – mert ezek nélkül a kórusok lassan elapadnak. Mi ezért dolgozunk.

Külföldön könnyebb megszólítani a fiatalokat?

- Nem az a tapasztalatom, hogy könnyebb lenne. A bordalfesztiválok valóban nagyon jó alkalmak. Ezek az események nemcsak élményt adnak, hanem erősítik a férfikari mozgalmat is. Egy fesztiválra azonban legfeljebb négy külföldi kórust tudunk meghívni – ennél többet egyszerűen nem lehet kezelni. Pedig sokkal többen szeretnének jönni, sőt, akik már voltak, szinte kivétel nélkül vissza akarnak térni. Ez önmagában is jelzi, hogy jól érzik magukat nálunk, és viszik a hírünket Európa- szerte. Mindig meghívok legalább egy olyan együttest, amely már járt nálunk. Ez a fesztivál egyik legszebb visszaigazolása: ha valaki vissza akar jönni, az azt jelenti, hogy értéket talált itt, és közösséget. Ugyanakkor azt is látom, amikor a külföldi kórusok megérkeznek, hogy ők is hasonló gondokkal küzdenek, mint mi. Az összetételük, az életkoruk nagyon hasonló: többnyire idősebb énekesek, és bár mindig akad egy-két fiatal, ez nem elég ahhoz, hogy valódi megújulás történjen. Ahhoz, hogy egy kórus igazán megfiatalodjon, legalább 30–40 százalékban kellene fiatal énekeseknek jelen lenniük. Ha ez megvan, az már hallhatóan és láthatóan új lendületet ad az együttesnek.

Mit adott önnek emberileg ez a közösségamit máshonnan nem kaphatott volna meg?

- A közösség olyan élményeket ad, amelyeket máshonnan nem lehet megkapni. A férfikarban az ember megtanulja, hogyan kell egy közösséggel bánni, hogyan kell kommunikálni, hogyan kell motiválni és sikerorientáltan gondolkodni. A siker ugyanis összetartó erő: ha van miért dolgozni, ha van cél, akkor a közösség is megmarad. Mindig úgy kell felépíteni a munkát, hogy legyen értelme odajárni – hiszen a kórustagok hetente órákat áldoznak az életükből. Ha érzik, hogy ennek értéke van, akkor maradnak, és akkor lehet tovább építkezni. Meggyőződésem, hogy Pécs eleve a kórusok városa. Ennek nagy hagyománya van, és nem véletlen, hogy az Europa Cantat kétszer is Pécsre került – ilyen más városban nem fordult elő. Amikor 2010-ben meghívtam az akkori Europa Cantat elnökét, először azt mondta: ’Nem valószínű, hogy újra ugyanarra a helyszínre visszük a fesztivált.’ Erre azt feleltem: ’Gyere el, nézd meg, miről beszélek.’ Eljött, és annyira beleszeretett Pécsbe, hogy azt mondta: ’Ide vissza kell hozni a fesztivált.’ A város hangulata, mérete, kulturális hagyománya mind ideálisak egy ilyen eseményhez. Így történt, hogy Pécs ismét otthont adhatott Európa egyik legnagyobb kórusrendezvényének – és ez óriási siker volt.

Mit kívánna a következő generációnak, akik majd továbbviszik ezt a 80 éves örökséget?

- A legfontosabb számomra az, hogy mindazt, amit évtizedek alatt felépítettünk, ugyanazzal az igényességgel és elhivatottsággal vigyék tovább. Ez egy olyan építmény, amelyet nem elég egyszer létrehozni – gondozni, csiszolni, fejleszteni kell. Sőt, meggyőződésem, hogy lehet még jobban is csinálni, mint ahogyan mi tettük eddig. Én ebben őszintén reménykedem. Az utánpótlásról már jó ideje gondoskodom: lassan, tudatosan építem be a fiatal szakembereket, hogy legyen, aki továbbviszi a munkát. Nem gondolom, hogy amikor egyszer majd kilépek a mindennapi munkából, akkor mindennek vége kellene legyen. Épp ellenkezőleg: ez egy folyamat. A stafétát át kell adni, és a fiatalokat kell helyzetbe hozni, mert ők jelentik a jövőt. Egy Szent Ágoston idézetet küldök nekik: „Benned kell égnie annak, amit lángra akarsz gyújtani másokban”

Lakner Tamás kitüntetései:

- Baranya Megye Művészeti díja -1989
- Pro Communitate – Pécs városáért díj – 1999
- Kígyós Sándor díj -1999-  Csokonai díj – 2004 (Szélkiáltóval)
- Artisjus díj-a kortárs magyar művek előadásáért – 2004
- Csokonai – díj ( Bartók Béla Férfikarral)2005
- Bartók emlékdíj -2006
- A Baranya Megyei Kulturális Szövetség Nívódíja
- 2008 LISZT - DÍJ
- 2008 Megyei Príma díj a Bartók Béla Férfikarral
- 2009 KOTA-díj a Bartók Béla Férfikarral
- 2010 Artisjus-díj a magyar zeneművek magas színvonalú tolmácsolásáért.
- 2016 Baranya Megye Művészeti díja
- 2017 KOTA karnagyi díja
- 2019 Magyar Örökség díj
- 2020 Magyar Érdemrend Lovagkeresztje
- 2021 Pécs Város Kulturális Nagydíja
- 2024 Pécs Város Kulturális Nagydíja (Szélkiáltó)