Fotó: ORIGO

Márton Gábor volt válogatott játékos és pécsi közönségkedvenc, nem ismer megalkuvást sem a pályán, sem az oldalvonal mellől.

Hogyan emlékszel vissza a pécsi kezdetekre edzőként?

- Edzői pályafutásomat Kozármislenyben kezdtem. Bár az első hat mérkőzésen kiemelkedő eredményeket értünk el, mégis úgy döntöttem, hogy Pécsett folytatom a munkát az utánpótlásnál. Úgy éreztem, akkor még nem állok készen arra, hogy felnőtt csapatot irányítsak. Ekkor kezdődött egy intenzív időszak: az utánpótlás mellett/után Róth Antal segítőjeként dolgoztam, majd visszatértem Kozármislenybe, ahol már vezetőedzőként is kiteljesedhettem. Kozármislenyben a csapat egyik legnagyobb szakmai sikerét a 2011/2012-es szezonban értem el, amikor a csapattal második helyet szereztünk az NB II Nyugati csoportjában. Ez különösen nagy eredmény volt a rendkívül szűkös költségvetés mellett, hiszen a játékosigazolások terén sem volt szabad kezünk. A kiváló szereplésnek köszönhetően megkeresett az akkori NB I-es pécsi klub. Bár a hivatalos engedélyem akkor még nem állt rendelkezésre – ami ma már könnyebben kezelhető szabálymódosításokkal –, a gyakorlatban mégis én voltam a vezetőedző abban a másfél évben, amelyet a csapatnál töltöttem. Abban az időszakban sok saját nevelésű fiatal szerepelt a keretben, akiket a közönség is nagyon kedvelt. Sajnos az akkori tulajdonosi döntések következtében a klub teljesen ellehetetlenült, pedig óriási potenciál volt a csapatban, és rengeteg munkát tettünk bele. Az edzői pálya alapvetően is rögös, az enyém pedig különösen az, mert nem vagyok megalkuvó típus. Határozott elképzeléseim vannak, és már játékosként is ahhoz szoktam, hogy a saját utamat kell járnom. Úgy gondolom, ezzel nincs semmi baj: csak azért vállalok felelősséget, amit a saját szakmai meggyőződésem alapján vállalok el.

Fotó: PMFC hivatalos oldala.

És játékosként?

- A csapat tehetségkutató felmérésén kiemelkedően teljesítettem, ki is választottak, mégis a PVSK-hoz igazoltam. Négy év után Garami József mester hívására tértem vissza a PMSC-hez, ahol az akkoriban országosan is elismert ifjúsági csapat egyik meghatározó játékosa lettem, majd a csapat fennállásának kezdete óta első alkalommal bajnokságot nyertünk, a következő évben pedig Ifjúsági Kupát is szereztünk. A felnőtt csapatban 17 évesen mutatkoztam be, ami meghatározó mérföldkő volt a pályafutásomban.

Mit adott hozzá a pályafutásodhoz külföldi tapasztalat?

- Nagyon sokat tanultam ebből az időszakból. Itthon sokáig tartotta magát az a téves elképzelés, hogy a profi labdarúgó élete abból áll, hogy felkel, eszik, edz, majd lefekszik, felkel, edz – és ezt ismétli nap mint nap. Különösen a fiatal játékosok esetében volt ez félrevezető. Fiatalként én is szerettem többféle dologba belekóstolni, és külföldön szembesültem vele, hogy a fiatal játékosok ott sem élnek szentként. Olyan dolgokat is megengednek maguknak – az italozástól a cigarettázáson át a szórakozásig –, amelyek itthon tabunak számítottak. A különbség azonban az, hogy pontosan tudják, meddig mehetnek el. Ismerik a saját határaikat, és tisztában vannak vele, hogy a teljesítményükből nem engedhetnek, mert senki nem könyörög nekik, ha nem hozzák a szintet. Ez a mentalitás közel állt hozzám, hiszen mindig is volt bennem egyfajta lázadó attitűd. A szakmai környezetben is jelentős eltéréseket tapasztaltam. Külföldönelképzelhetetlen volt, hogy rossz minőségű pályán játsszunk, vagy hogy a fizetés ne érkezzen meg időben. Már akkoriban is olyan felméréseket és edzésmódszereket alkalmaztak, amelyek itthon még alig voltak ismertek. Ezek a tapasztalatok alapvetően formálták a szemléletemet és a későbbi edzői munkámat is.

Van olyan rendszer, amit különösen preferálsz felállásban?

- Nincs kifejezetten egyetlen, minden helyzetre alkalmazott játékrendszerem. Úgy gondolom, hogy lehet ugyan határozott elképzelése egy edzőnek, de különösen Magyarországon egy klubnál nem mindig az valósul meg, amit szakmailag ideálisnak tartanánk. Sok esetben különböző érdekek is megjelennek, és bár lehet ragaszkodni egy adott rendszerhez vagy filozófiához, ez nem feltétlenül bizonyul kifizetődőnek az edző számára. Mindig figyelembe kell venni, hogy a keret mire alkalmas, milyen típusú játékosok állnak rendelkezésre, és ebből kell kihozni a maximumot. Időnként az embernek saját magával is szembe kell néznie: mi az, amit szeretne megvalósítani, és mi az, ami a realitás talaján áll. A siker érdekében alkalmazkodni kell a lehetőségekhez és a körülményekhez.

Fotó: MLSZ hivatalos oldala.

Hogyan építed fel a bizalmat a játékosokkal?

- A bizalom kiépítése ma, az online világban már kevésbé bonyolult feladat, ugyanakkor továbbra is nagy jelentősége van annak, hogy a játékosok tudják: egykori válogatott játékos vezeti őket. Emellett a személyes megjelenésem is számít; amikor belépek az öltözőbe, érzik a határozottságot. Ez nem fenyegető fellépés, sokkal inkább természetes tekintély. Az első perctől világosan lefektetem a szabályokat, és következetesen, hitelesen képviselem őket. Ez azonban nem mindig egyszerű, hiszen az öltözőn belül is léteznek hierarchiák az idősebb és fiatalabb játékosok között. Ezeket nekem is figyelembe kell vennem: egy rutinosabb, idősebb játékossal másképp kell kommunikálnom, és nem engedhetem meg magamnak, hogy a csapat előtt aláássam a tekintélyét. Vannak saját módszereim, amelyek talán nem tökéletesek, de a visszajelzések alapján működnek. Még így is természetes, hogy egy kereten belül nem szerethet mindenki mindenkit, és az edzőt sem feltétlenül kedveli minden játékos – különösen akkor, ha valaki kevesebb játéklehetőséget kap. Úgy gondolom, hogy egy 25 fős keretben – a három kapust nem számítva – ha 3-4 játékos valamilyen okból nem kedvel, az teljesen elfogadható arány. Ha ez az arány megfordulna, az már problémát jelezne. Igyekszünk mindenben támogatni a játékosokat, ugyanakkor a fegyelmezetlenségnek következménye van. Törekszem arra, hogy ne pénzbüntetést alkalmazzak, mert nem tartom helyesnek a játékosoktól pénzt elvenni; vannak más, hatékony fegyelmezési eszközök is. Szerencsére edzői pályafutásom során ritkán volt szükség ilyen intézkedésekre, amit a játékosok felém irányuló bizalma is tükröz. A legerősebb bizalomépítő tényező azonban továbbra is az eredményesség. Ennél nagyobb motiváció nincs sem a pályán, sem az öltözőben.

Fotó: PMFC hivatalos oldala.

Miben látod a különbséget a hazai és a külföldi futballkultúra között?

- Azt tapasztalom, hogy Magyarországon gyakran másokat próbálunk utánozni ahelyett, hogy kialakítanánk a saját, „magyaros” megközelítésünket. Pedig a mai, kulturálisan sokszínű és fejlett világban minden nemzetnek megvan a maga hagyománya, kultúrája amelyre büszkén épít. A szurkolói kultúra is jó példa erre. Ha megnézünk egy Premier League-mérkőzést, azt látjuk, hogy az utolsó helyen álló csapat is minden hazai meccsén telt ház előtt játszik. A szurkolók akkor is kitartanak, ha a csapatuk kiesik a másodosztályba – ugyanazzal az elkötelezettséggel és ugyanazzal a szeretettel állnak mögöttük. Ez a fajta hűség és identitásérzés az, ami igazán erős közösséget teremt és ami itthon hiányzik.- 

Hogyan élted meg a menesztésedet Zalaegerszegről 2025 áprilisában, és mit tanultál belőle?

- Egy edző munkájának megítélése mindig relatív. Mit tekintünk sikernek? Ha átveszel egy kiesőhelyen álló csapatot, bent tartod, majd a következő szezonban – döntően másodosztályból érkező, kiesés ellen küzdő játékosokkal – ismét stabilizálod a helyzetet, az egyértelműen siker. Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között nem az első helyért fogsz harcolni, ezt azonban a vezetőség nem látta reálisan. Ahogyan azt sem értékelték kellő súllyal, hogy kupaelődöntőig jutottunk, ami óriási eredmény. Őszintén meglepett a döntésük, különösen azért, mert ez már a második időszakom volt a Zalaegerszeg kispadján, és mindkét alkalommal jelentős szerepem volt a kollégáimmal együtt abban, hogy a klub nehéz helyzetből talpra álljon. Több alkalommal is reménytelennek tűnő pozícióból tartottuk bent a csapatot, amiért – úgy gondolom – több tisztelet és megbecsülés járna. Ráadásul a csapat most sem állt kieső helyen.

Fotó: ZTE FC hivatalos oldala.

Mi volt edzőként a legnagyobb szakmai kihívásod?

- Az edzői munka egyik legnagyobb szakmai kihívása, amikor nem éppen csúcsformában lévő játékosokkal kell dolgozni. Mindig arra törekedtem, hogy minden játékosomból a lehető legtöbbet hozzam ki, melyben nagy szerepük volt a kollégáimnak is, és erre számos példa van: több olyan futballista vált ismertté, akik nálunk teljesedtek ki, majd később már nem tudták ugyanazt a szintet hozni, és lassan el is tűnedeztek. Ez egyfajta szakmai visszaigazolás is, hiszen értéket teremteni csak következetes munkával lehet. A zalaegerszegi időszakom is komoly kihívást jelentett. A 13. forduló után vettem át a csapatot, amely akkor az utolsó előtti helyen állt. A szezon végére mégis a hatodik helyért játszottunk. Ezek mind olyan helyzetek, amelyek más-más körülmények között, de ugyanúgy próbára teszik az edzőt. Valamilyen formában mindegyik kihívás, csak a szituáció változik.

Vannak terveid akár az utánpótlásban, vagy akár nemzetközi szerepvállalásban?

- Gondolkodtam a külföldi lehetőségeken is, és voltak tapogatózó megkeresések Belgiumból és Izraelből, ahol jobban ismernek, hiszen játékosként több időt töltöttem el, de konkrétumokig azonban egyelőre nem jutottunk el. Az utánpótlás-nevelés jelenlegnem vonz, talán azért, mert soha nem foglalkoztam vele, noha kétségtelenül nyugodtabb közeg. Sokkal inkább a felnőtt futball áll közel hozzám: innen érkeztek a szakmai visszajelzések, a szurkolói támogatás, és én magam is úgy érzem, hogy itt van a helyem. Ebben nőttem fel, ebben szereztem tapasztalatot, és ebben tudok a legtöbbet hozzátenni.

Van olyan, amit szeretnél, hogy az alapján emlékezzenek rád amikor felmerül a neved?

- Az egyik legfontosabb értékmérő az, amikor az ember visszatér egy olyan helyre, ahol korábban játszott vagy edzőként dolgozott, és ahol maradandót alkotott. Játékosként volt egy jellegzetes stílusom, amely sokakban megmaradt, bárhol is futballoztam. Edzőként is arra törekszem, hogy saját, felismerhető stílust képviseljek – úgy érzem, ez sikerült is. A csapataimra jellemző volt a látványos, élvezetes futball, amelyért a szurkolók valóban szívesen jöttek ki a stadionba. Talán a legnagyobb visszaigazolás mégis az volt, amikor 2023-ban a korábbi izraeli klubom meghívott egy rendezvényre meglepetésvendégként, és 23 év után is ezer ember állva tapsolt. Ez azt mutatja, hogy valóban maradandót hagytam magam után. Bízom benne, hogy edzőként is sikerült már olyan értékeket teremtenem, amelyekre az emberek szívesen emlékeznek.

Melyik az az emlékezetes pillanat amit a válogatottban éltél át?

- A Svédország elleni gólom különösen emlékezetes számomra, hiszen csereként beállva szereztem gólt . Nagyon jól ment a játék, kiváló formában éreztem magam, ennek ellenére a következő mérkőzésen már nem kaptam lehetőséget. Így egy pozitív élményt rögtön egy negatív tapasztalat követett. Amikor 28 évesen Izraelbe igazoltam, gyakorlatilag azonnal kikerültem a válogatott keretből, pedig akkor még több jó év is lehetett volna bennem. Ideális korban voltam, sérülékeny sem voltam, gyakorlatilag meccset sem kellett kihagynom sérülés miatt. Mégsem kaptam meghívást, mert abban az időben nem szívesen válogattak Izraelből, a bajnokság állítólagos gyengébb színvonalára hivatkozva. Holott a valóságban erősebb volt, mint a hazai liga, csak senki nem vette a fáradságot, hogy erről személyesen meggyőződjön. Bicskei Bertalan volt az első szövetségi kapitány, aki kijött megnézni, de akkor már 33 éves voltam. Abban a korban – még jó fizikai állapotom ellenére is – már nem feltétlenül rám kellett volna számítania a válogatottban.

Fotó: Magyarfutball.hu

Pécsről is vannak szép emlékek?

- Természetesen Pécsről rengeteg szép emlékem van, hiszen itt születtem és nőttem föl. Itt lettem első NB1-es, majd válogatott játékos. Hálás vagyok érte, hogy egy nagyon szép karrier áll mögöttem és így nehéz kiragadni egy-egy élményt a rengetegből. De persze vannak különösen emlékezetes pillanatok, mint amikor bemutatkozhattam a felnőtt csapatban, akikkel az első évben mindjárt ezüstérmesek lettünk, majd Magyar Kupát nyertünk.

Ha egyetlen tanácsot adnál egy fiatal sportolónak, mi lenne az?

- A legfontosabb üzenet, amely engem is végigkísért, hogy soha ne engedjék, hogy bárki lenyomja őket. Maradjanak kitartóak, higgyenek önmagukban, mert enélkül nincs valódi előrelépés.