Horváth Zsolt, a Pannon Filharmonikusok igazgatója személyes és szakmai útján keresztül mesél a zenekar fejlődéséről, Pécs kulturális erejéről és arról, hogyan válhat egy vidéki együttes nemzetközi rangú kulturális márkává.

Hogyan kezdődött a zenei pályafutása, és mi vonzotta a vezetői szerephez a Pannon Filharmonikusoknál?

- Mint sok klasszikus zenével foglalkozó pályatársam, én is egészen korán, már óvodás koromban kezdtem el zenélni. A zenei pályához vezető út minden állomását végigjártam, amely szükséges ahhoz, hogy valaki professzionális hangszeressé váljon. Kezdetben Nagykanizsán tanultam a zeneiskolában, majd a Pécsi Művészeti Szakközépiskolában folytattam tanulmányaimat, ahol érettségiztem is. Pécs volt az első nagyváros, ahol hosszabb ideig éltem, és ez a korszak mély kötődést alakított ki bennem a városhoz. Ez az időszak azért is volt sorsfordító számomra, mert új távlatok nyíltak meg előttem. Ekkor döntöttem úgy, hogy nem a hagyományos úton haladok tovább – vagyis nem a budapesti Zeneakadémiát választom, amely akkoriban az ország egyetlen művészképző intézménye volt –, hanem a bécsi Zeneakadémiára jelentkezem. Ez az egyetem a világ egyik legelismertebb zenei felsőoktatási intézménye, és olyan professzorhoz kerülhettem, akinek játékát gyerekkorom óta csodáltam. A sikeres felvételit követően megkezdtem tanulmányaimat Bécsben, ahol 1996-ban diplomáztam. Bécs szerepe a klasszikus zene történetében megkerülhetetlen – nem véletlenül nevezik a zene fővárosának. A város számos világhírű zeneszerző szülőhelye, alkotótere vagy tanulmányainak színhelye volt. A bécsi évek rendkívül meghatározóak voltak számomra, és hatásuk a mai napig átszövi a munkámat. Egyetemistaként az estéim nagy részét koncerttermekben és operaházakban töltöttem – a hétből legalább négy estét hangversenyeken vagy operaelőadásokon. Ezeket a világ legnagyobb művészei adták elő, és adják elő ma is. A „nagybetűs sztárok” szó szerint egymásnak adják a kilincset ezekben az intézményekben – és én ott lehettem, tanulhattam, inspirálódhattam. A zenei élet mindennapjai, szervezettsége, működési gyakorlata – vagyis maga a teljes zenei szcéna – radikálisan eltért attól, amit gyermekként megtapasztaltam, amiben felnőttem. A szocialista időszakban egy ország, és azon belül a kulturális szféra működésének megvolt a maga sajátos logikája a keleti blokk keretein belül. Ezzel szemben Nyugaton a zenei élet sokkal organikusabb, önszerveződő rendszerben működött – és ez a különbség egyre inkább elkezdett foglalkoztatni. 1996-ban hazaszerződtem, noha korábban úgy indultam el, hogy biztosan nem térek vissza többé ebbe az országba. Akkoriban azt mondtam magamnak: a kotta mindenhol ugyanaz – ugyanazt játssza az ember Pécsett, mint Bécsben. Mégis, egészen más módon lehet belőle egzisztálni, és az együttesek színvonala is jelentősen eltér. A szándékom ellenére idővel megváltozott a véleményem a külföldön maradásról. Ahogy teltek az évek, egyre inkább éreztem, hogy mégis vissza fogok térni Magyarországra. Úgy láttam, hogy a rendszerváltás után hazánk új lehetőséget kapott: esélyt arra, hogy olyan országgá váljon, amilyenné mi magunk formáljuk. Lehetőséget arra, hogy közösen alakítsuk olyanná, amilyennek látni szeretnénk. Úgy éreztem, hogy az ott megszerzett tudásom és látásmódom minőségében érezhetően eltért attól, amit akkoriban Magyarországon tapasztalni lehetett. Egyszerűen fejlettebbnek hatott – más szintű gondolkodás, másfajta működés jellemezte. Egyre erősebben fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy a külföldön szerzett tapasztalataimat itthon kell kamatoztatnom, és valami értékeset kell létrehoznom belőlük. Ez azonban egyáltalán nem volt könnyű folyamat. Nem egyedül távoztam a rendszerváltás idején – az érettségiző osztályból hatan mentünk el a művészetiből. Akkoriban sok fiatal tehetség hagyta el az országot viszonylag könnyedén, hiszen a zene mint nonverbális művészet nem igényel nyelvtudást: a legfontosabb tanulmány maga a hangszer, a nyelvtudás pedig idővel úgyis „ráragad” az emberre. Ezt a jelenséget jól tükrözi az is, hogy a bécsi Zeneakadémián töltött hat évem alatt összesen 101 magyar fiatal fordult meg az intézményben engem is beleértve. Közülük mindössze ketten tértünk haza – a többiek külföldön maradtak, és ott építették tovább az egzisztenciájukat. Magánéleti szempontból ez az időszak komoly belső feszültségekkel járt – egy valódi útkeresés volt. Külföldön maradva világosan kirajzolódott előttem, milyen irányba lehetne beilleszkedni, milyen jövő várna rám. Mégis egyre erősebben éreztem, hogy haza kell térnem. Végül Pécsre jöttem vissza, mert vidéki srácként mindig vonzódtam ehhez a városhoz. Élénken éltek bennem a régi emlékek: kiváló középiskolába jártam, nagyszerű pedagógusokkal találkoztam, és megszerettem a várost a történelmével együtt. Szinte magától értetődő volt, hogy ide térek vissza. Őszintén szólva, 1996. szeptember 1-jén – az első itthoni munkanapomon – megbántam, hogy hazajöttem. A Bécsben töltött hat év alatt alig jártam Pécsett, így a zenekart sem hallottam, és az a kép élt bennem, amit még középiskolásként tapasztaltam. Közben felnőttem, és a zenei érzékelésem is „felnőtt”. Amikor beültem az első próbára, azonnal éreztem, hogy a színvonal jelentősen elmarad attól, amit az előző hat évben megszoktam – és akkor úgy éreztem, talán elrontottam az életemet. Ez az érzés hónapokon át kísértett, és többször is megfordult a fejemben, hogy talán vissza kellene mennem külföldre. Szürreálisan hangozhat, de „szerencsére” még az első szezonban autóbaleset ért, amely tartós egészségügyi problémát okozott – éppen olyan jellegűt, ami a zenélésben hátráltatott. Ez volt az, ami végül megakadályozta, hogy visszamenjek. A balesetből kifolyólag rengeteg időm lett, és lehetőségem nyílt arra, hogy higgadtan átgondoljam a helyzetemet. Néhány hónap elteltével világossá vált számomra: nem az jelenti az előrelépést, ha elmegyek, hanem az, hogyha teszek azért, hogy jobb legyen. Rendbe kell tenni a dolgokat. Ez a felismerés akkor fogalmazódott meg bennem, amikor körülnéztem, és láttam azt a tíz fiatal zenészt, akik velem együtt szerződtek ide 1996-ban. Rájöttem, hogy rendkívül sok magasan képzett, tehetséges ember dolgozik ebben a közegben. A személyi potenciál messze túlmutatott azon, amit maga az intézmény – a „cég” – akkoriban képviselt. A zenekar összességében jóval kevesebbet mutatott, mint amire a tagjai külön-külön képesek lettek volna. Gyerekkoromtól kezdve egyfajta hármasság határozta meg a zenei érdeklődésemet: magát a zenét szerettem, a zenélés örömét, és ugyanakkor vonzott a szervezés világa is. Ez a komplex vonzalom már középiskolás éveimben is megmutatkozott – ekkor alapítottunk egy Big Band zenekart, amellyel részt vettünk az akkori Ki mit tud? tehetségkutató versenyen. Egészen a televíziós fordulóig jutottunk, ahol személyesen beszélgethettem Antal Imrével, mint az együttes vezetője. Ez az élmény nemcsak megerősítette bennem a zene iránti elköteleződést, hanem a szervezői szerep fontosságát is világossá tette számomra, ahogyan a tanítást is. Az első évadom idején, amikor betegségem miatt hosszabb időt töltöttem ágyban, egyre erősebben éreztem: ebben a városban minden adott ahhoz, hogy valami igazán értékes épüljön. Akkor határoztam el, hogy egyszer szeretnék vezetőként dolgozni itt, és tudatosan elkezdtem készülni arra, mit is kell majd tennem, ha megkapom a lehetőséget. Nem tétlenkedtem: beiratkoztam a közgazdasági egyetemre, és elvégeztem az MBA képzést. Úgy éreztem, ez elengedhetetlen, hiszen köztudott, hogy a zenészeknek megvan a maguk belső , szubkulturális világa. Kevés kapcsolatuk van a külvilággal, hiszen speciális zenei intézményekben tanulnak, és gyakran az egész családjuk is zenészekből áll. Egy sajátos, intellektuálisan gazdag, de zártabb közegben élnek. Ezért is éreztem úgy, hogy amit Bécsben láttam – a világ zenei élvonalának működését –, az önmagában nem elegendő. A zenei kiválóság mellett elengedhetetlen a működés reálfolyamatainak mély ismerete is. Ahhoz, hogy valóban korszerű, versenyképes intézményt lehessen építeni, nemcsak művészi, hanem gazdasági és szervezeti szempontból is modern szemléletre van szükség. Később az élet is igazolta ezt a korai felismerésemet. Bizonyos értelemben váratlanul gyorsan alakult úgy az együttes és a város kulturális élete, hogy 2003. február 1-jétől a zenekar igazgatója lettem – immár 23 éve töltöm be ezt a megtisztelő pozíciót. A mai napig nagy tisztelettel, hálával és köszönettel gondolok a város vezetőire, a közgyűlés tagjaira és az akkori képviselőkre, akik bizalmat szavaztak nekem. Egyhangúan támogattak, és lehetőséget adtak arra, hogy megvalósítsam azt a víziót, amelyet akkor már tudatosan építettem. Ez a bizalom azóta is meghatározó erőforrás számomra, és igyekszem minden nap méltó lenni hozzá.

Mi teszi egyedivé a Pannon Filharmonikusokat a magyar zenei életben?

- Bár kívülről nézve egységesnek tűnnek, a magyarországi szimfonikus zenekarok valójában jelentős különbségeket mutatnak. Az országban működő 18 államilag fenntartott hivatásos zenekar nem azonos kvalitású, és működésük viszonylagos szabadsága lehetőséget ad arra, hogy saját ambícióik mentén fejlődjenek. Ez az autonómia egyedi művészi irányokat és eltérő szakmai színvonalat eredményez, ami gazdagítja a hazai komolyzenei palettát és lehetőséget ad kitűnni a többi zenekar közül.  A Pannon Filharmonikusokindulásakor az volt a célunk, hogy Pécs kulturális identitását meghatározó, országosan és nemzetközileg is jegyzett együttest hozzunk létre. A PFZ nem csupán a helyi igények kiszolgálására szerveződött, hanem arra, hogy kulturális brandként a várost is pozícionálja. A stratégia mögött látni kell azt, hogy egy ilyen szintű zenekar működtetése jelentős forrásokat igényel, sokkal többet, mint ha ugyanennyi koncertet vendégzenekarokkal helyettesítenénk be. A Pannon Filharmonikusokkal azt a célt tűztük ki, hogy Pécs ne csupán klasszikus zenét kínáljon, hanem egy olyan kulturális identitáselemet teremtsen, amely nemzetközi szinten is pozícionálja a várost, az országot. Mi azonban értéket ígértünk: egy olyan produktumot, amely túlmutat a lokális kereteken. A PFZ ma azon kevés magyar zenekarok egyike, amely országos branddel rendelkezik, és nemzetközi ismertséget épített ki, különösen a közép-európai régióban. A magyar zenei élet ma már elképzelhetetlen lenne a PFZ nélkül – egy megkerülhetetlen szereplővé váltunk. A sikerhez két stratégiai fejlesztésre volt szükség: egyrészt a zenekar szakmai és szervezeti megerősítésére („szoftverfejlesztés”), másrészt egy világszínvonalú koncerthelyszín, a Kodály Központ létrehozására („hardverfejlesztés”). Ez utóbbi tette lehetővé, hogy olyan világsztárok érkezzenek Pécsre, akiknek évekre előre be van táblázva minden napjuk, és akiket már nem a fellépti díj motivál. Korábban csak Budapestig jutottak el – ma már Pécs is célállomás. Ez egy rendkívüli eredmény: egy 140 ezres város olyan kulturális infrastruktúrát és művészeti minőséget kínál, amely a világ legnívósabb helyszíneivel vetekszik. A vendégművészek nálunk ugyanazt az élményt kapják, mint New Yorkban, Berlinben vagy Tokióban – és ez Pécs kulturális pozícióját alapjaiban változtatta meg.

Miért különleges a pécsi közönség?

- A pécsi közönség különlegessége abban rejlik, hogy zeneileg rendkívül igényes és művelt. Ez nem véletlen: a városban 214 éve van jelen a szimfonikus zenei praxis, hiszen zenekarunk jogelődjét 1811-ben alapították. A polgári műveltség és az egyetemi háttér szervesen hozzájárulnak ahhoz, hogy Pécs kulturálisan izgalmas, értelmezhető és élhető város legyen. A Kodály Központ létrejötte óta a klasszikus zene iránti érdeklődés megsokszorozódott, és ma kijelenthetjük, hogy lakosságarányosan Pécsett hallgatnak a legtöbben klasszikus zenét Magyarországon. A koncertjeink száma és telítettsége messze meghaladja az országos átlagot – beleértve Budapestet is –, ami egyértelműen jelzi a közönség elkötelezettségét és kulturális igényességét.

Milyen kihívásokkal szembesül egy nagy múltú zenekar igazgatójaként, és mi a legnagyobb öröme a munkájában?

- Személyesen számomra az egyik legizgalmasabb élmény, hogy évtizedek óta egy olyan szervezetet építünk, amely koncerteket „gyárt” – és ez sok szempontból hasonlít bármely más gyártó cég működéséhez. A háttérfolyamatok – marketing, pénzügy, logisztika – ugyanolyan reál alapokon nyugszanak, és folyamatosan naprakésznek kell lenni, hogy a leghatékonyabb eszközöket alkalmazzuk. A zenei oldal ennél összetettebb: pontosan kell látni, mi az, ami formalizálható és sztenderdizálható, és mi az, aminek maximális szabadságot kell biztosítani. A zenekar életében minden hét egy új produkció – nálunk nincs repertoár- alapú ismétlés, mint a színházaknál. Minden koncert egy premier, új karmesterrel, új szólistával, új zenei anyaggal. Ez folyamatos megújulást igényel, és tudatosan kerüljük az „így szoktuk” típusú beidegződéseket, mert az a művészetet szolgáltatássá silányítaná. A művészet lényege a felfedezés, a spontaneitás, az adott pillanatban való együtt rezgés. Ezért hiába van mögöttem 23 év vezetői tapasztalat, minden nap új kihívás. Ez fárasztó, de egyben inspiráló is – különösen a közönséggel való közvetlen kapcsolat révén, amely azonnali visszajelzéseket ad, akár személyesen, akár más csatornákon keresztül. Természetesen a művészeti munka mellett folyamatosan jelen vannak az anyagi kihívások is. A lehetőségek és a nehézségek kéz a kézben járnak – hasonlóan az élsporthoz, ahol egy keretből kell gazdálkodni, miközben bármikor előfordulhat, hogy egy tehetséges muzsikusunkat elcsábítja egy külföldi ajánlat. Ez nemrég meg is történt: egy olyan zenészünk távozott Nyugat- Európába, akivel nyolc éven át dolgoztunk. Ahogy a zenekar nemzetközi szintre emelkedett, úgy a zenészeink tudása is – és ez vonzóvá teszi őket a nemzetközi piacon. Sajnos jelenleg országos szinten még a közép-európai egzisztenciális viszonyokkal sem vagyunk versenyképesek, ami komoly strukturális problémát jelent.

Hogyan látja a komolyzene helyzetét Pécsen és a régióban? Vannak-e olyan kezdeményezések, amelyek különösen közel állnak Önhöz?

- A régió közepes méretű városai – mint például Mohács vagy Dombóvár – eddig nem kapcsolódtak be kellő mértékben a Kodály Központ kulturális életébe, annak ellenére, hogy a Pannon Filharmonikusok részéről megvolt az erre irányuló szándék és erőfeszítés. Sajnos az ehhez szükséges eszköztár jelenleg nem áll teljes mértékben rendelkezésünkre. Ezért folyamatosan ösztönözzük Pécs városát, hogy kulturális stratégiájában, marketingtevékenységében és turisztikai fejlesztéseiben hangsúlyosabban jelenjen meg a Kodály Központ, hiszen ezeken a területeken komoly előrelépési potenciál rejlik. Mi ehhez rendszeresen felajánljuk szellemi kapacitásunkat és tapasztalatainkat, azonban egyedül nem tudjuk vállalni ennek a komplex feladatnak a teljes súlyát. Pécs adottságai messze túlmutatnak azon, amit jelenleg kulturális turizmusban hasznosítani tud. Bár az elmúlt öt évben történtek előrelépések a városmarketing területén, még mindig nem foglaljuk el azt a pozíciót, amelyet adottságaink indokolnának. Ennek egyik kulcsa az együttműködés kultúrájának fejlesztése. Pécsnek olyan kulturális programokra van szüksége, amelyek nem csupán a város vagy a régió egymilliós piacát célozzák meg, hanem országos, sőt nemzetközi érdeklődést is képesek generálni. A kulturális turizmus világszerte dinamikusan növekvő szektor, és joggal merül fel a kérdés, hogy mi, helyi szereplők, mennyire tudtunk ezzel a trenddel lépést tartani. Bár sokféle kezdeményezés született, ezek nem alkottak egységes stratégiát. A jövőben elengedhetetlen a szorosabb együttműködés a kulturális intézmények, a piaci szereplők és a városvezetés között. Évente legalább hat olyan kiemelt eseményre – akár többnapos minifesztiválokra – lenne szükség a Kodály Központban, amelyek célzottan vonzzák ide a látogatókat, akár külföldről is.

Van-e emlékezetes koncert vagy projekt, amelyre különösen büszke, és miért?

- A számtalan koncert közül, amelyek az irányításom alatt valósultak meg, van egy esemény, amely minden másnál kiemelkedőbb számomra. 2010. december 9-én a Kodály Központban léptünk fel két világhírű művésszel: Maxim Vengerov hegedűművésszel és a Kossuth-díjas zongoraművésszel, Ránki Dezsővel. Azon az estén éreztük először, hogy a zenekar elérte azt a szintet, amelyre hosszú évek óta törekedtünk – és amelyet magunk is hitelesnek, méltónak éreztünk. Amikor a zene először megszólalt a Kodály Központban, valóban azt éreztük, hogy a gondviselés kegyében részesülünk. Megértettük, hogy mi vagyunk az a generáció, amely eljutott oda, ahová elődeink is szerettek volna – és mi nemcsak megkaptuk ezt a lehetőséget, hanem élni is tudtunk vele. A Pannon Filharmonikusok az egyetlen nem fővárosi szimfonikuszenekar Magyarországon, amely immár 21 éve rendelkezik bérletsorozattal Budapesten – ráadásul rendre teltházas koncertekkel. Ez önmagában is figyelemre méltó: egy pécsi kulturális „terméket” viszünk el a főváros rendkívül telített zenei piacára, ahol valódi kereslet mutatkozik rá. Egy másik, számomra különösen fontos mérföldkő, hogy zenekarunk immár négy éve rendszeresen fellép a világ egyik legrangosabb koncerttermében, a bécsi Musikvereinben. Ez a patinás intézmény több mint száz éve őrzi eredeti színpadát – azon a deszkán játszott egykor Brahms is. Ma pedig mi, a Pannon Filharmonikusok, évente kétszer lépünk fel ugyanazon a színpadon, és kétezer fős osztrák közönség állva ünnepel minket. Számomra, aki annak idején ebben a városban kezdtem a pályámat, ez a pillanat – három évtizeddel később, saját zenekarommal, alanyi jogon – nemcsak szakmai elismerés, hanem mély személyes beteljesülés is. Hatalmas büszkeség és felemelő érzés.

Milyen tanácsokat adna azoknak, akik szeretnék közelebb hozni a fiatalokat a komolyzenéhez?

-  A zenét hallgatni kell. A komolyzene különösen gazdag jelentéstartalommal bír – olyan művészeti forma, amely minden alkalommal új rétegeket tár fel. Mi, hivatásos muzsikusok, akár tizenötödik alkalommal is képesek vagyunk új felfedezéseket tenni egy szimfónia előadása során. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy ne tudna már első hallásra mélyen megérinteni valakit – és azt sem, hogy mindenkinek ugyanazt kellene benne megtalálnia. Éppen ettől válik egyetemes élménnyé: a laikus számára is jelentőséggel bír, saját értelmezésében. Az életet pedig élni kell, a zenét pedig hallgatni. Aktív emberként mindenkit erre bíztatok. A pécsiek számára erre kiváló lehetőséget kínál a Kodály Központ. Őszintén meglep, hogy még mindig akadnak olyanok a városban, akik nem jártak nálunk. Miért nem jönnek el? Mit veszítenek vele? Tapasztalataink szerint sokan térnek vissza, akik először valamilyen meghívás révén – legyen az protokolláris vagy társasági – vettek részt koncertünkön. A zene ősi kifejezésforma: az ember előbb adott ki zenei hangokat, mint hogy beszélni kezdett volna. Ezért is van szükségünk rá – mindannyiunknak, függetlenül attól, milyen műfajt kedvelünk. A komolyzenének is lehetőséget kell adni. Amíg nem hallgattuk meg, addig nem is lehet valódi véleményünk róla. A Kodály Központ nyitva áll – és mindenkit vár.

Hogyan választják ki a repertoárt, és mennyire fontos a helyi közönség igényeinek figyelembevétele?

- A Pannon Filharmonikusok egy tudatosan felépített, stratégiai alapokon nyugvó együttes. Ez egy világos útválasztás eredménye: mi művész zenekarként definiáljuk magunkat. Ez azt jelenti, hogy elsősorban olyan művek és projektek foglalkoztatnak bennünket, amelyek művészeti szempontból izgalmasak, és amelyeket hitelesen tudunk közvetíteni – úgy, hogy a közönséget bevonjuk és magával ragadjuk. Megtehetnénk, hogy a közönség elvárásai szerint állítjuk össze a műsorainkat, de mi inkább azt az utat választottuk, hogy azokat a darabokat játsszuk, amelyek bennünket inspirálnak, és amelyek a zenekar fejlődése szempontjából relevánsak, a közönség ízlését pedig formálja. Egy zenekar működéséhez elengedhetetlen, hogy bizonyos műveket rendszeresen játsszon – ezek csapatépítő erejűek, és hozzájárulnak az együttes kohéziójához. Ugyanakkor rendkívül izgalmas számunkra az is, hogy milyen közös művészi pontokat találunk azokkal a nemzetközi szólistákkal és karmesterekkel, akikkel együtt dolgozunk. Emellett fontos célom, hogy Pécs zenei élete szervesen kapcsolódjon az európai kulturális vérkeringéshez – hogy a kontinens zenei kultúrájának esszenciája ebben a városban is megszólaljon. Tudatosan keressük azokat az ikonikus műveket, amelyek még sosem hangzottak el Pécsett, és sok szempont alapján építkezünk. Bátran vállalom azt a szemléletet, hogy nem kiszolgáljuk, hanem formáljuk a közönséget. Ez azonban csak akkor működik, ha a közönség mély bizalommal fordul a zenekar felé. Tapasztalataink szerint a koncertlátogatók saját élményeik alapján döntenek a következő jegyvásárlásról. Mivel nálunk egy műsor csak egyszer hangzik el, minden előadásnak olyan minőségűnek kell lennie, hogy a közönség újra eljöjjön – akkor is, ha előre nem tudja, mit fog hallani legközelebb. A PFZ neve egyet kell jelentsen a minőséggel, a fellépők szakmai tapasztalata pedig garancia arra, hogy a néző nem fog csalódni. Számos olyan darabot játszunk, amelyek szerzőjét a közönség korábban nem is ismerte – mégis elégedetten távoznak az előadás után. Ez az a hitelesség, amit hosszú évek alatt felépítettünk.

Mik a jövőbeli tervei a Pannon Filharmonikusokkal? Van-e valami különleges koncert vagy projekt, amit érdemes a pécsieknek várni?

- A pályám természetéből fakadóan szakaszokból áll, hiszen a pozícióm betöltése is határozott időre szól. Ez már az ötödik ciklusom, amely a művészeti évad végén lejár. Húsz év van mögöttem, összegzett és letisztult tudásom van a témában és kiterjedt szakmai kapcsolatrendszerem. Érett szakemberként is töretlen a lendületem, látom a jövőt, és tudok még értéket hozzátenni. Ezt a tudásomat továbbra is Pécs érdekében, a Pannon Filharmonikusokat építve kívánom kamatoztatni. A zenekar életében az egyik legfontosabb új irány, hogy elindítottuk az opera-projektet, amely korábban nem létezett. Ez hatalmas előrelépés, hiszen olyan nagyszabású operák kerülhetnek nálunk színpadra, amelyek a Pécsi Nemzeti Színház technikai korlátai miatt eddig nem voltak bemutathatók. Így olyan művek is megszólalhatnak, amelyeket a pécsi közönség eddig nem hallhatott – pedig az igény és a kíváncsiság egyértelműen jelen van. Emellett számos különleges esemény is színesíti a munkánkat. Ilyen volt például az idén 100 éves Pécsi Rotary Club számára rendezett jótékonysági koncert, amely nagy sikert aratott. Hasonlóan fontos lesz a december 16-i hangverseny, amelyen a Kodály Központ 15. születésnapját ünnepeljük. Ez a másfél évtized nemcsak a város kulturális életében, hanem az én személyes pályámon is meghatározó időszak volt. Bízom benne, hogy mindenki jelen lesz, akinek fontos volt ez az út. Úgy gondolom, ha van olyan közügy, amelyért érdemes dolgozni, mellé állni, és szót emelni érte, akkor ez az. A kultúra, a zene, a közösség – ezek mind olyan értékek, amelyekért érdemes tenni.