„A kép a legcáfolhatatlanabb beszéd” – ez a gondolat nemcsak ars poetica, hanem vezérfonal is egy olyan ember életében, aki a fényképezőgép lencséjén keresztül keresi az igazságot, az értéket és az emberi történeteket. Interjúalanyunk pályája nem a fotóművészeti iskolák padsoraiból indult, hanem egy kölcsönkért fényképezőgéppel, és azzal a belső bizonyossággal, hogy látni és láttatni érdemes.
Mesélne egy kicsit önmagáról honnan indult, milyen utat járt be, mire nemzetközileg is elismert fotóművész lett?
- A fotográfia mindig is érdekelt. Amikor először olvastam, hogy fotópályázatot hirdettek, akkor még nem volt saját gépem, így kölcsön kértem egyet, amit akkor még kezelni sem tudtam, de megmutatták hogy hol kell belenézni fölülről, így elindultam és mindjárt nyertem is. Aztán legközelebb megint kölcsön kértem, pályáztam, második lettem. Aztán kölcsön kértem és harmadik lettem. Akkor tudtam, hogy komolyabban kell foglalkoznom a fotózással. Ekkor jelentkeztem a Mecseki Fotóklubba, ahol nem kisebb nevek, mint Harnóczy Örs, vagy Budapestről Dozvald János, Szász János, Halász Rezső, Tillai Ernő segítettek.
Hogy került a PTE Földrajzi Intézetéhez?
- 1987-ben részt vettem egy vulkán expedícióban mint fotós, amiből lett egy kiállítás, ami elnyerte az egyik egyetemi professzor tetszését. Megkérdezte hogy van e kedvem elmenni az egyetem Földrajzi Intézetébe, majd aztán másfél év múlva csatlakoztam is. Azzal bízott meg, hogy adott országok világörökségeit, kulturális, állatvilág és természeti örökségeit mutassam be. Ekkor jött a gondolat, hogy elkészítsek több dia sorozatot is. Akkoriban neveztem a Művelődési és Kulturális minisztérium pályázatára, amin nyertem fél millió forintot 1993-ban. Nagy pénz volt akkor. Ebből csináltam több sorozatot, például az Etna, Vezúv, a Dolomitok, Svájc, a magyar tanyavilág. Ezt megelőzően Árgyelán György szerzőtársammal megcsináltam A Túlsó Parton című sorozatomat, ami a baranyai cigányságot mutatja be és ami Nemzetközi fesztiváldíjas lett. Majd ezek a sorozatok a Művelődési és Közoktatási minisztériumnak köszönhetően eljutottak a külhoni magyarokhoz is, később pedig ez lett az első nemzetközi sikerem. Abban az időben úgy éreztem hogy jól mennek a dolgok a Földrajzi Intézetnél, de aztán egyszer elő állt a professzor azzal a szigorú figyelmeztetéssel, hogy nagyon jó amit csinálok, de döntsem el, hogy vagy művészkedem a saját világomban, de akkor nem maradhatok az egyetemen, vagy felhagyok a művészi ambícióimmal és szigorúan a Földrajzi Intézet elvárásainak megfelelően dolgozom tovább. Adtak egy hét gondolkodási időt, de már aznap jeleztem, hogy inkább maradok az ambícióimnál, hiszen a nyugodtság többet ér mint másokkal harcolni bármiért is.
Milyen további munkák követték ezt a sikersorozatot?
- A Magyar Földrajzi Társaság legjobbjainak segítségének köszönhetően, megvalósult egy ötletem Dr. Nemerkényi Antal akkori főtitkár közreműködésével, a hét könyvből álló a Kontinensről-Kontinensre című sorozat, ezekből az Európa című kiadásban jelent meg 119 db fotóm. De nagyon fontosnak tartom a Mediterráneum világa, vagy az Európa ezer arca és Az óceánon túl címűt is ami 465 db fotót tartalmaz és ugyanebben a könyvben mondok köszönetet a Földrajzi Intézetben eltöltött 26 és fél éves munkám során kapott sok segítségért többek között Szabó László Gyula professzor úrnak a Rejtőzködő Kincsek - Ormánság című és A Zöld Sziget - Isten Békéje című könyvhöz nyújtott segítségéért. Jelenleg pedig előadásokat tartok például Anatólia csodája, Olaszország különlegességei, a Vörös sziklák és sivatagok földje, Ausztrália, A változatos Balkán címmel, amik az útjaimat mutatják be .
Hogyan alakította ki saját vizuális stílusát?
- Akkor még fűt - fát, kígyót - békát fotóztam, aztán közelebb került hozzám a szociofotók világa amik tájakat, embereket és emberi sorsokat mutatnak be. Ekkor kezdtem el hasznát venni a már említett neves fotóművészek segítségének és ezáltal javulni kezdett a munkám minősége is. Próbálkoztam, kerestem a határokat, próbáltam különböző technikákat, majd készítettem egy olyan sorozatot, amivel több nemzetközi díjat is elnyertem. Készítettem egy speciális szűrőt, amivel festményszerű képeket alkottam. Senki sem tudta hogyan, hiszen én találtam ki. Aztán 1990-ben elnyerte az általam vezetett Diaporama stúdió az első Nívó díjat Budapesten augusztus 20-án, amit aztán több másik siker is követett. Ugyanebben az évben a Diaporama sikereimmel elnyertem a Nemzetközi Fotóművészek Szövetsége által a Fényképezés Művésze címet, aztán 1993-ban a Fényképezés Kiválósága címmel jutalmaztak meg az egyéni fotópályázatok után. Majd ugyancsak 1993-ban a Humanitas Civitatis Nívó díjat vehettem át szintén Budapesten. 1994-ben pedig a kor legnagyobb fotóművészéről Nagy György Sándorról elnevezett díjat elsőként kaphattam meg. Ekkor döntöttem el, hogy a társadalom földrajzra fogok jobban koncentrálni, így mutatva be a különböző nemzetiségeket és társadalmi rétegeket, ahogyan az emberek élnek, de emellett nagyon érdekelnek a vulkánok és gleccserek amiket különböző expedíciók keretén belül tudtam fotózni. Mondhatni, ezek a dolgok alapján alakult ki a vizuális beállítottságom, amit 2014-ben Pécs város az elsőként átadott Zsolnay Vilmos díjjal értékelt.
Az analóg, vagy a digitális fotózást részesíti előnyben?
- Most már csak a digitálist. Korábban 3 fényképezőgéppel, minimum 4 optikával, plusz a vaku utaztam mindenhova és ahogy előrehalad az ember kora, úgy ezek a felszerelések is egyre nehezebbek lettek. A digitális fotózás közben azonnal lehet látni az eredményt, amit törölni is lehet akár, míg az analóg fotografálásnál sokszor izgultunk mit fogunk látni a képeken. Főleg egy vulkánkitörés alkalmánál nem volt mindegy melyik pillanatot kapja el az ember, mert a digitálisnál azonnal látható hogyan sikerült a kép és kell e várni egy újabb kitörésre, vagy meg van amiért mentünk. Hatalmasat fejlődött közben a technika, megjelent a mesterséges intelligencia, aminek a segítségével egy kezdő is profi képeket képes elkészíteni, de az elvesz az értékéből, éppen ezért a mostani pályázatokat már úgy írják ki, hogy azon nem adhatók be a mesterséges intelligencia által készített fotók.
Melyik volt a legnehezebb munkája, Ön szerint mit a legnehezebb fotózni?
- Az embert. Nagyon nehéz teljesen ismeretlen emberekkel olyan kapcsolatot kialakítani, hogy vállalják az életterüket, a nehéz életkörülményüket. Van az a mondás, hogy "aki érdemesen néz a világra, arra a világ is érdemesen néz vissza". Sokszor a nyelvi nehézségek ellenére is megérezték azt, hogy az ember segítségképpen örökíti meg a helyzetüket, hátha azáltal történik valami változás, ha minél többen látják milyen körülmények között élnek emberek. Amikor a cigányságot fotóztam, akkor nagy segítséget jelentett, hogy meg tudtam velük értetni a gondolataimat, amit aztán később le is írtam. Az pedig így szól: Akárhol születsz meg a földön, bőröd színe lehet bármilyen, úgy élj és cselekedj mindig, hogy ember maradjon a neved. Miután ezt megértették, onnan kezdve semmilyen nehézség nem adódott a munkám során. Szívélyesen fogadtak a legszegényebb falvakban is. De ugyanez volt jellemző a törökökre, horvátokra, máltaiakra és Ázsiában is, vallástól függetlenül.
Hogyan foglalná össze a munkája célját?
- Coppola azt mondta, hogy "a kép, a legcáfolhatatlanabb beszéd". A PTE botanikus kertjében sétányokat neveztem el elhunyt professzorokról, akik közül többet ismertem is, mint például Méhes Károly akadémikus professzor, vagy Hámori József akadémikus, rektor és volt miniszter, vagy Bencsik István Kossuth díjas szobrász művész. Aztán professzori segítséggel meg is valósítottuk azt, így ma már táblák jelzik név szerint a sétányok nevét. Emellett a tudásközpontban volt egy állandó kiállításom, ahol elhunyt professzorok képei voltak kiállítva, szám szerint 92 db. Nagyon sok özvegy mondott ezért köszönetet, de még élő professzorok is gratuláltak a munkámhoz. Ennek ellenére a Tudásközpont nem biztosította tovább a lehetőséget a kiállításomnak, így az megszűnt azon a helyen. Tervem szerint viszont egy új helyszínen lesznek véglegesen elhelyezve a portrék, ahol méltó helyre kerülnek. Ez a helyszín még nem nyilvános. Tehát a munkám célja, a köszönetnyilvánítás azok felé, akiket tisztelek és akik valaha is valamilyen formában segítettek az életben.
