Szent Iván-napját, június 24-ét a nyári napfordulóhoz legközelebb eső időpontként tartjuk számon.

Ez az ünnep egyesíti Keresztelő Szent János – a népdalok „virágos” Szent Jánosa – tiszteletét, valamint az ősi fénykultusz emlékeit. A kereszténység és a pogány hagyományok találkozásaként már az V. századtól ismert ez az ünnepi egybeesés. Egyes források szerint a magyar nép már a XI. században tüzet gyújtott Szent Iván előestéjén – örömtüzet, amely egyszerre hordozott vallási, mágikus és közösségi jelentést.

A szentiváni máglya nem csupán világító jelkép volt, hanem illatos gyógynövényekkel, virágokkal tűzdelt, gyógyító és védelmező tűz is. A hozzá kapcsolódó énekek és szokások a Nap erejét ünnepelték és próbálták „megtartani” az év leghosszabb napján. A tűzbe gyakran gyümölcsöt, főként almát dobtak, amelyet a kereszteletlenül meghalt gyermekek lelkének szántak – vagy épp orvosságnak, gyermekvédő szerként fogyasztották. A körben elfogyasztott cseresznye a néphit szerint a gyermekáldás esélyét növelte.

A tűzugrás, mint az ünnep fénypontja, nem csupán látványosság volt: analógiás mágiaként azt kívánták általa, hogy a Nap olyan magasra szálljon, mint amekkorát az ugrás ível. Az így gyújtott tűz védelmet jelentett jégeső, köd, járvány és természeti csapások ellen, miközben a jó termést is elősegítette – legalábbis a közösség reményei szerint.

Kép forrása: Pécsi Néprajzi Múzeum - Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztálya facebook oldal