Szerelem.
Az a pillanat, amikor az énkép megreped, és nem menekülsz el.
Nem érzés. Esemény. Valami történik veled, nem benned.
A szerelem nem arról szól, hogy megtalálod a másikat, hanem arról, hogy elveszíted a kontrollt, amivel addig magadat tartottad össze. Ezért félünk tőle. Mert nem simogat, hanem átrendez. Nem megnyugtat… Kedvesen kérdez:
- Ki vagyok én, ha már nem csak magamhoz beszélek?
Romantikusan azt mondjuk, összetartozás. Valójában kitettség. A másik előtt lemondasz a végső magyarázatról önmagadra. Már nem te döntöd el egyedül, ki vagy. Ez egyszerre gyönyörű és rémisztő.
A szerelem nem gyógyít meg. Inkább felnagyít. Láthatóvá teszi a félelmet, a hiányt, a vágyat, mindazt, amit eddig ügyesen rejtegettél.
Szóval szerelem?
Nem boldogságígéret.
Hanem bátor beleegyezés abba, hogy nem maradsz érintetlen. Te sem.
A cikk szerzője drámatanár, rendező és kulturális menedzser, az Escargo Szobaszínház alapítója, a Pécsi Nemzeti Színház társulatának tagja. A pécsi kulturális élet meghatározó alakja, aki diákokat, nézőket és egész közösségeket nevel a színház szeretetére.
___________________________________________________________________________________________
Kapcsolódó írásunk:
Alapi Tóth Zoltán: A kopott szavak szótára - Valóság
Valóság?
Az, amiben megegyezünk, amíg el nem kezdünk beszélni róla.
Mert amint kimondjuk, darabokra hullik: élményekre, sebekre, nézőpontokra. A valóság nem stabil talaj, hanem mozgó járda. Mindenki csak áll rajta, és közben azt hiszi, hogy halad.
