Alapi Tóth Zoltán, az Escargo Szobaszínház vezetőjének neve egybeforrt a színházzal, a drámapedagógiával és a városi kulturális élet alakításával. Több mint két évtizede alkot, tanít és rendez, miközben a fiatalok figyelmét, kíváncsiságát és kreativitását is folyamatosan próbára teszi. Interjúnkban arról beszél, hogyan lehet a színház eszközeivel párbeszédet teremteni generációk között, miként alakítja az alkotás folyamata a résztvevőket, és hogyan formálja egy élő közösség a színházi élményt. Tudja hogyan lehetne hasznosabbá tenni a Zsolnay Negyedet és nem zárja ki, hogy egyszer meg is valósíthatja az elképzeléseit.

Megfordultál már annyi pozícióban (drámatanár, rendező, menedzser, tévés), hogy felmerül a kérdés: valójában melyik vagy leginkább?

- Szerintem mindegyik! Természetes dolog, hogy az ember a világgal együtt alakul, fejlődik. Egy egyszerű hasonlatot hoznék ide, amit Getto József építész mondott, miszerint régen a házak is úgy bővültek, ahogy a család. Ha született egy újabb gyermek, akkor hozzá építettek a házhoz még egy szobát, ami aztán később lehet, hogy másként funkcionált. Ilyen az ember is, mindig  alkalmazkodik az adott helyzethez, hogy megtalálja magában az aktivitást és akkor érkezhet egy újabb modul az életébe amivel kitöltődik. Én is ilyen vagyok és ezért mindegyik én vagyok, de az a közös bennük, hogy mindegyik alkotópont. A közös metszet bennük az alkotó energia, az a hajtóerő, ami előre visz, és ami miatt minden szerepben otthon érzem magam.

Kezdjük a drámatanársággal: Azt mondják, a Z-generáció figyelmét csak Tik Tokkal lehet lekötni. A színház hol fér ebbe bele?

- Az idősebb generáció mindig azzal kezdi: „bezzeg a mi időnkben…” – Ha megnézzük akár Hamvas Béla írásait, akkor ez mindig ott volt és azóta is így van.  Mindig rettegünk valami újtól. Amikor kijött az első gőzmozdony, komolyan hitték, hogy 40 km/h-nál az agyunk odakenődik a koponyára. Most ugyanezt játsszuk el az internettel, a Tik Tokkal vagy éppen a mesterséges intelligenciával. Mint mondtam, az ember változik – a kérdés az, hogy ebbe a változásba minden generáció bevonható-e, és megmarad-e a generációk közötti párbeszéd. Mi, idősebbek is helyet foglalunk ebben a térben, és bizony sokszor kiszorítjuk a fiatalokat a megszokott kommunikációs terükből. Történt ez előbb a Facebook esetében, most pedig a Tik Tokkal. Ez olyan, mint amikor a gyerek becsukja a szobája ajtaját, hogy ne menjünk be oda, mert az az ő saját területe – de mi természetesen benyitunk, mert kíváncsiak vagyunk, és aztán ott ragadunk. Az alapvető érzések, dilemmák és emberi sorsok azonban ugyanazok felnőttként és gyerekként is – ugyanabba a folyamatba vagyunk beágyazva. Ha ezek között van párbeszéd, akkor a drámatanárnak létező szerepe van. A kérdés csak az, hogy meg tudjuk-e őrizni a kíváncsiságunkat. Nagyon naivak lennénk, ha azt gondolnánk magunkról, hogy minden tudás birtokában vagyunk, csak mert már voltunk gyerekek. Ha viszont egy gyerektől ugyanannyit akarunk tanulni, mint ő tőlünk, akkor abból valódi párbeszéd lesz. És teljesen mindegy, hogy a gyerek a szobájába zárkózik, vagy a Tik Tok világába – ha én oda be tudok nyitni, hogy része legyek, akkor ő is része akar lenni annak, amiben én vagyok. Így együtt tudunk változtatni a létezésünkön, mert együtt növünk fel. A felnőtt létben is sokszor érezzük, hogy ugyanúgy változunk, mint tiniként – csak mások a helyzetek. De az alapvető kérdések ugyanazok: vajon emberré válok? Ez jó, vagy rossz? Ha ebben van párbeszéd, akkor nem lesznek bezárt szobák köztünk.

Van olyan pillanat, amikor azt érzed, hogy a színház vagy a drámapedagógia megváltoztathat egy fiatal életet?

- Ha nem hinnék benne, nem csinálnám! Ahogyan az én életemet is megváltoztatta, abból az élményből gondolkodom és dolgozom. Több ezer diákkal dolgoztam együtt, sokan már felnőttek azóta, de látom, hogy ezek a kapcsolatok erősek maradtak. A diákokkal fennmaradt párbeszédből is érzékelhető, hogy mindez hatással volt rájuk – az én és a kollégáim aktív tevékenysége nyomot hagyott bennük. Ezért hiszek benne, részben a saját tapasztalataim, részben az elért eredmények miatt.

Milyen eszközökkel próbálod fejleszteni a gyerekek önbizalmát és kommunikációs készségeit a drámaórákon?

– Ennek a szakmának gazdag eszköztára van, amit használhatunk, és vannak bevett formák is – ahogy az életben. Az élet történéseiből reprodukálunk helyzeteket, ezekből gondolkodunk és dolgozunk tovább. A nagy kérdés az, hogyan tudunk mindezen mindig kicsit újítani, hogyan tudjuk belevinni önmagunkat, kialakítva egy saját módszertant. Én az a tanártípus vagyok, aki több beszélgetéses formát épít be, mint játékost. Máshol a munka 75–80%-a játék, nálam inkább 65–70%, mert nagyobb hangsúlyt kapnak a kibontó beszélgetések.

Hogyan éred el, hogy a diákok ne csak „játsszanak”, hanem valóban megértsék az előadás mögöttes mondanivalóját?

– Ez is a módszertan része. Amikor benne vagyunk egy játékban, és ők egy fiktív karakteren keresztül végigvisznek egy történetet, egy élethelyzetet, akkor a választ már ők maguk fogalmazzák meg – így ők lépnek be a szerepbe. A lényeg, hogy olyan releváns problémákkal foglalkozzunk, amelyek valóban megérintik őket. Ez persze nem mindig sikerül: előfordulhat, hogy nincs hozzá megfelelő hangulatunk, vagy éppen én közelítek rossz irányból. Ilyenkor viszont gyakran ők teszik helyre az egészet.

A drámatanár nemcsak játszani tanít, hanem nézővé is nevel. Nálad ez hogy zajlik? Hogyan lehet ma úgy megszerettetni a színházat egy iskolással, hogy ne csak kötelező körnek érezze?

– Nagyon gyakran leegyszerűsítjük az egészet azzal, hogy „ez csak színház”. Pedig ha jobban belegondolunk: aki érzékeny a problémákra, az érzékeny a művészetre is. Egy versben vagy egy prózában a saját helyzetét tükrözi vissza, és így megél egy szituációt. Új jelenség, hogy ma már mindenki képeken keresztül kommunikál – fotókat, videókat küldünk. Ezért a drámatanári létbe is be kellett építeni ezeket a formákat: képekben gondolkodunk, alkotunk, létezünk. És mivel ez aktív, megélt folyamat – akár egy metaforikus képben, akár egy színházi jelenetben tömörítve – fokozatosan kialakul a fogékonyság nemcsak a színház, hanem a művészet egész világa iránt. Az emberben igény támad arra, hogy kérdései legyenek, hogy a kérdéseken keresztül fogalmazza meg saját állapotát. Serdülőként nehezen tudjuk megmondani, hogy „ki vagyok”, de sokkal könnyebben, hogy „ki nem vagyok”. Könnyebb meghatározni, mi az, ami nem én vagyok, mint azt, ami igen. Ha ebben tudunk partnerek lenni a diáknak, ha segítjük, hogy megfogalmazza önmagát, akkor egy hosszú és tudatos folyamaton megy végig. Így benne is kialakul az igény a kérdésekre – a mindennapokban, az aktív létben. Alakítója lesz saját életének és közösségének, párbeszédet teremtve maga körül. Ő lesz az, aki igényessé válik a művészet iránt, megfogalmazza a saját elvárásait, és mindez nyitottsággal párosul. Így természetes módon más művészeti ágak felé is nyitott lesz.

 Volt már olyan diákod, aki jobban meglepett, mint bármelyik tanár valaha téged?

– Igen, de ez természetes dolog – ahogy az is, hogy engem diákként sok tanár lepett meg pozitív értelemben. Nagyon sok példaképem volt közöttük. Én úgy megyek be egy órára, hogy tanulni akarok a diáktól, és igyekszem megteremteni azt a közeget, hogy benne is ez legyen a motiváció. Ez egy kölcsönösség, ami működteti a folyamatot: az a fajta nyitottság, hogy én is tanulok tőle, ő is tőlem. Szerintem ez készíti elő azt, hogy együtt lepődjünk meg.

Van olyan amit nem tanítasz meg a diákjaidnak – de tudod, hogy meg kellene?

– Biztosan van! Vannak dolgok, amelyek fontosak lennének, de az ember óhatatlanul szelektál. Van, amiben maga sem elég jártas, nincs benne annyira otthon, és inkább nem mer hozzányúlni. Nekünk is tanulni kell.

Nézzük a rendezőt: Milyen elvek vezérelnek egy előadás rendezésekor, amikor a szöveg, a tér és a színészek találkoznak?

– Az alkotás folyamata akkor jó, ha van bennem egy igény, hogy miért történik. Elmondhatom magamról, hogy mindig úgy rendeztem, hogy azt tegyem a színpadra, ami engem motivál. Persze ahogy idősödünk, változunk, másként gondolkodunk – de mindig ott kell legyen bennem az az erő, ami mozgat: egy kérdés, amire nincs válaszom. Fontos, hogy tudok-e olyan teret nyitni, amelyben az alkotótársaimat ugyanúgy foglalkoztatja ez a kérdés, és velük együtt keressük – sőt, sokszor együtt nem találjuk meg – a választ. Akkor lesz igazán izgalmas, ha a néző is úgy távozik, hogy benne is ott marad egy erős kérdés. Nagy dilemmám, hogy az ember nemcsak belül változik, hanem kívülről is formálják erők: a politikai hatalom logikája, az önkény rendszerei. És ilyenkor nem az a kérdés, hogy változunk-e – hanem hogy ki változtat kit: mi alakítjuk a világot, vagy a világ alakít minket? És itt jön Márai, aki egyetlen mondatban világít rá a lényegre: „Jó ügyet védesz, mitől is félsz?” De rögtön ott a visszhang: ki mondja meg, mi a jó ügy? Ki definiálja, ki vállalja érte a felelősséget? Ha a kérdés ott van, és ebből egy alkotópartneri viszony jön létre, akkor minden elkezd lüktetni. Megváltozik a tér, és kialakul egy különös, intenzív intellektuális közeg, amelyben egy kérdést vizsgálva elmerülünk valamiben. Ez hihetetlenül inspiráló – és ha ez az impulzus megvan, akkor jó, de ha hiányzik, akkor nagy baj van.

Volt olyan pillanat, amikor egy előadás alatt meg kellett változtatnod a koncepciót, mert máshogy reagált rá a közönség vagy a társulat?

– Volt, és ez a legtermészetesebb része az alkotói folyamatnak. Olyan ez, mint amikor a gyermekeddel beszélgetsz, és a beszélgetés egyszer csak váratlanul más irányt vesz. Nemcsak hogy előfordulhat, hanem meg is kell történnie. Peter Brook egyszer hónapokig dolgozott egy anyagon: több mint száz oldalt állított össze, lemodellezte az egészet, majd amikor belépett az első színész, mindent kidobott, mert minden megváltozott. Ha egy más gondolatokkal érkező színész bekerül a darabba, és nem hisszük el, hogy az ő gondolata ugyanolyan értékkel bír, akkor nem tud valódi alkotás létrejönni. Nekünk bizonyos értelemben könnyebb, mert a valóságunkba mindig bevonunk más embereket – sokan alkotunk együtt. A néző azonban már egy külön kérdés: ő pusztán egy lélegzetével is képes megváltoztatni a mondanivalót. Sokszor előfordul, hogy egyetlen reakciója egy teljesen más olvasatot hív elő. És van, amikor improvizatív játékban vagyunk, ahol a néző is aktívan részt vesz, alakítja a folyamatot. Ilyenkor már nemcsak kísérője, hanem formálója is a történetnek – sőt, gyakran az ő gondolataiból, reakcióiból születik meg a summázat.

Hogyan teremtesz teret a színészek szabadságának és az alkotói kontrollnak egyszerre?

– Nehezen! Mindannyian saját koncepcióval működünk, de a nyitott párbeszédre kell törekednünk. Ez könnyebben megy azokkal, akiket már jól ismerünk, az újakkal viszont a folyamat hosszabb idő, mire kialakul. Sőt, előfordulhat, hogy soha nem is alakul ki. Más kérdés, hogy kellően intelligensek vagyunk-e, és van-e elég lehetőségünk arra, hogy ebben a szakmában válogassunk, kivel tudunk együtt dolgozni. Velem szerencsére eddig sosem fordult elő, hogy ne működött volna, de erre is fel kell készülnünk: megeshet, hogy valakivel egyszerűen nem tudunk közös alkotói közeget létrehozni. De talán épp ez adja a szépségét – hogy mindig benne van a kísérlet izgalma, a lehetőség, hogy valami váratlanul mégis megszülessen.

Mit gondolsz, hogyan változott a magyar színházi közeg az elmúlt tíz évben, és ez hogyan hatott a rendezői munkádra?

– Könnyebb lenne válaszolnom, ha most nem belülről élném meg. Amit érzek: minden változik. A mi értelmezési tartományunk ott húzódik, ahol a színház klasszikus formái elindultak – bár már azon is lehetne vitatkozni, hogy a 18. század végétől számítsuk, vagy inkább a Tanácsköztársaságtól. A 20. században a színház sokszor a politika eszköze lett: identitást adott, formált, gondolkodást mutatott. Az 1920-as években minden totalitárius állam felismerte ezt a hatalmat. Mi is láttuk ezt a Gömbös-időszakban, majd később az 1950-es évek keménykommunizmusában, a termelési drámák világában. De ha mindez nem lett volna, a mai színházi gondolkodás sem alakulhatott volna ki – és nem születhettek volna meg azok a zseniális kaposvári előadások sem, amelyek a mai napig meghatározzák színházi közegünket. A mostani tíz év annak a ciklusnak az eredménye, ami a rendszerváltás után indult. Soha nem beszélünk róla, pedig nagyon kritikus időszak volt. A színház akkor hirtelen nem tudott miről beszélni: korábban burkoltan szidtuk a rendszert, utána viszont ott álltunk tanácstalanul – mi legyen most a téma? Így rengeteg színházi irány alakult ki. Az egyik oldal felismerte, hogy fontos szerepe van az ifjúság nevelésében – ezt bizonyítja a bábszínházak és a számos ifjúsági előadás létrejötte az elmúlt harminc évben. De közben nagy keresésben vagyunk, mert a társadalom, a rétegződés, a szociális különbségek is megváltoztak. A színház folyamatosan keresi, kihez és miről beszéljen – ez régóta örök dilemma, és nem mindig találjuk a jó utat.

Ha minden korlátozás nélkül csinálhatnál egy előadást, amire bármekkora közönség eljön, miről szólna?

– Igazából nincsenek korlátok: ha az ember szólni akar, akkor tud. Anyagi és szellemi korlátok persze léteznek – hiszen az is kérdés, hogy mire van igény, és miről akarunk beszélni. De vajon meghallják-e a mondanivalót, amit közvetíteni szeretnénk? Sok mindenről egyszerűen nem lehet beszélni, mert dogmák közé vagyunk szorítva. Ha például előadást készítenék a szexuális orientáció és identitás kérdéséről, vajon meghallja-e bárki a saját dogmái mögött azt, amit mondani akarok? Biztosan nem mindenki – mert látni kell, mennyire összefeszülve él az ország. Ebben a dogmák közé szorult világban azt érzem, hogy nem lehet igazán a dogmákról beszélni, mert mindenki bele van ragadva abba, amiben hisz. Éppen ezért talán érdemesebb arról beszélni, hogy miért van ez. Miért nem látunk tisztábban? Miért nem tudunk komplexen vizsgálni kérdéseket? És miért olyan nehéz egyszerűen csak meghallgatni egymást? Hiszen ha meghallgatni sem tudjuk egymást – akkor miről is beszélünk a színházban?

Rendezőként van olyan személy vagy helyzet, akitől vagy amitől félsz – akár szakmailag, akár emberileg?

– A rendező egyetlen valódi félelme az, hogy amit létrehoz, megtalálja-e a közönséget. Ha másféle félelmek vezérelnek, akkor már be vagyunk szorítva valamibe – éppúgy, mint a dogmák esetében. Nekem az a fontos, hogy amit teszek, az értékelhető legyen színházként: hogy eljusson a közönséghez, és hogy be tudják fogadni. Ennek ellenére sokszor marad bennünk elégedetlenség. Hiába látjuk, hogy működik, mégis mindig változtatnánk rajta. De talán éppen ez hajt bennünket tovább.

Van olyan előadásod, ami megbukott, de mégis a mai napig büszke vagy rá?

– Magyarországon nincs olyan, hogy valamit csak úgy levesznek a játszott listáról. Van előadás, amivel szívesen foglalkoznék még, mert nem egészen az lett belőle, amit szerettem volna. A siker ugyanakkor nagyon nehezen definiálható: kívülről nem érkezik olyan egyértelmű impulzus, amely azt mondaná, hogy „ez rossz”. Olyan pregnáns negatív élményem, amit bukásnak neveznék, nincs. Olyan viszont van, amit nem tudtunk befejezni – de azt sem érzem bukásnak, inkább olyasminek, amivel egyszerűen tovább kell foglalkozni. Néha jó lenne megélni a bukást is, de ezt a színházban nem igazán tehetjük meg: itt nincs javítási lehetőség. Ha valami „eltörik”, azt már nem lehet kicserélni vagy megjavítani, mint egy vízvezetéket. Éppen ez a törékenység adja a színház igazi tétjét – hogy minden pillanat egyszeri, és soha többé meg nem ismételhető.

Az Escargo Szobaszínházban mennyire engeded meg, hogy az előadás folyamatosan alakuljon, akár a közönség visszajelzése alapján?

– Nálunk ez egy nyitottabb közeg: sok előadás interaktív, ahol a közönség is beleszólhat a történetbe. Van olyan produkciónk is, ahol együtt alakítjuk – ők és mi. Egy nagyszínház másként működik. Ott az előadás „lejön a szalagról”, és azon már nem lehet változtatni. Ez hatalmas nyomást jelent a stábnak, akik a darabban dolgoznak. Olyan, mintha újra és újra vizsgázni kellene – évente tíz-tizenötször is. Ez nagyon fárasztó, emésztő, és rengeteg energiát kivesz az emberből. Mi viszont szerencsés helyzetben vagyunk: figyelhetjük a nézők lüktetését, és ahhoz igazítva alakíthatjuk az előadást. Ettől élő, ettől izgalmas minden este – mert közös térben mozdulunk együtt a közönséggel.

Ha egy mondatban kellene megfogalmazni, mi az a „rendezői felelősség”, amit a leginkább vállalsz, mi lenne az?– A létrehozott alkotásért való felelősség. Ebben van egyfajta disszonancia: amit létrehoztam, az az én művem, ugyanakkor ez egy közös folyamat, amelyben sokan benne vannak. A színház működése hasonló egy állam működéséhez: látszólag totális demokráciából épül fel, de a végén mégis egy ember vállalja a felelősséget – az, aki a döntéseket meghozta.

Beszélgessünk kicsit az Escargo Szobaszínházról és Alkotótérről. Hány éve működik az intézmény, és ez idő alatt körülbelül hány nézőt értetek el?

– Maga a szervezet, amely a színházat fenntartja, 25 éves, magát a színházat pedig 20 éve, 2005-ben indítottuk útjára, még a Szivárvány Gyermekházban. A jelenlegi helyünket közvetlenül a Covid előtti évben foglaltuk el. Nálunk futnak a színházi nevelési előadások, és az országban egyedüliként játszunk felnőtteknek és gyerekeknek is – természetesen kicsit más hangszerelésben. Ez a felnőttek körében is nagyon népszerű, sokan váltanak rá belépőt, és nekünk hatalmas eredmény, hogy erre valóban igény van. Van például a Bóbitával egy közös előadásunk, amely immár a hetedik évadát éli – ez önmagában is felfoghatatlanul szép dolog. A tavalyi évadban több mint húszezer diáknak játszottunk országszerte különböző oktatási intézményekben, a Lázár Ervin Program és más országos, illetve uniós pályázati források támogatásával. A szobaszínházban összesen 12 354 látogatónk volt. Ebből 4 341 néző az esti előadásainkra váltott jegyet, a többi pedig a napi foglalkozások – zenei és színjátékórák – látogatottságából tevődött össze. Ez a hely valóban egy lélegző kulturális tér.

Milyen célközönségre "lő" a Szobaszínház – és el is éritek őket? Változott ez az évek során?

– Most már jól látszik, hogy a fiatalokat elsősorban az iskolákban érjük el. Itt, a szobaszínházban inkább a 30 év feletti korosztály a jellemző; nagyon kevés a fiatalabb néző, és közülük is sokan úgy jönnek, hogy a szüleik adtak nekik belépőt. De rendre jó élményekkel távoznak, és ez fontos visszajelzés. Ami nem pályázati projektekhez kötődik, az egyértelműen a 30 év fölötti közönséghez kapcsolódik – és ezen belül főként a hölgyekhez.

A szűk tér miatt korlátozott a nézőszám. Ez inkább hátrány, vagy épp ettől lesz különleges a hatás?

– Gazdaságilag valóban hátrány, mert a magasabb jegyárak miatt csak egy szűkebb nézőközönséget lehet elérni – igaz, átlagban így is a nagyszínházi jegyárak szintjén vagyunk. Hatásban viszont sokkal erősebb: egy nagyobb közönség nem kezd el kommunikálni, szemben egy 60 fős nézőtérrel. Az az intimitás, amikor a néző személyesen tud beszélgetni egy előadóval, sokkal mélyebb élményt ad. Ilyenkor az embert ismerik meg jobban – és ez összehasonlíthatatlanul nagyobb hatással van a közönségre.

Pécsett gyakran hallani, hogy független kezdeményezések nem tudják tartani a lépést az intézményi hátterű szereplőkkel. Te ezt hogy látod a saját számadataitok tükrében?

– Magyarországon minden úgy alakult, hogy az olyan kicsik, mint mi, állami pénzből tudjanak működni – mi is mindig állami forrásokra pályázunk. Gyakran elgondolkodom rajta, hogy amit mi csinálunk, az tulajdonképpen a közművelődési rendszer hiányosságait pótolja. Nekünk ebből kellene előre lépni, ami nagyon nehéz: kevesebb emberrel, több feladatot kell ellátni, és ettől összetettebb a tevékenység. Szerintem ez részben önkormányzati, részben állami feladat lehetne. Az elmúlt 30 év működése abból fakad, hogy a szocialista rendszer mindent kontroll alatt tartott, anyagi függéssel szervezte maga alá az intézményeket és a független kezdeményezéseket is. Az amatőr és alternatív színházakat is becsatornázta, hogy irányíthatóvá váljanak. Most, 30 évvel a rendszerváltás után ezeket működtetni kellene és megőrizni – de máig nem született valódi válasz arra, hogyan lehet a hagyatékból kreatívan működő kulturális rendszert építeni.

Sokan tudják, hogy a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. (ZSÖK) ügyvezetői pozíciójára is felmerült a neved. Mi motivált, amikor elfogadtad a Kulturális Bizottság jelölését? Mi az, amit máshogy csinálnál, mint a mostani vezetés?

– A motivációm nagyon egyszerű. Pécs kulturálisan pezsgő város, de az elmúlt 30 év változásaira nem tudott igazán reagálni. Korábban más működési modell mellett tudott forrást biztosítani a kultúrára, közben pedig elképesztő energiák születtek – a zenében, a képzőművészetben, a színházban, és sorolhatnám tovább. Az én motivációm abból fakad, hogy hiszem: ez lehetne jobb. Biztosan vannak rajtam kívül mások is, akik jól össze tudnák rakni ezt a rendszert, de valójában eddig senki nem foglalkozott vele igazán. Annyi történt, hogy létrehoztuk a Zsolnay Negyedet, ahol kiváló szakemberek dolgoznak – sokat tanultam tőlük is. Minden átszerveződött, átalakult, mi pedig közben nem foglalkoztunk azzal, hogyan lehetne valóban egységes, élő rendszerré tenni. Pedig Pécs kellően messze van Budapesttől ahhoz, hogy akár egy külön „ország” is lehessen kulturális értelemben. Gondoljunk csak bele, milyen energiák vannak itt: a zeneiparban, amely a hazai élet egyik meghatározója; a képzőművészetben, amelyben országosan is élen járunk; vagy éppen a színházban. Az elmúlt 4–5 évben két színész–rendező osztály végzett, összesen tíz emberrel, közülük három pécsi. Tehát adottak a potenciák, amelyekből rendszert lehetne működtetni, és identitásból is sok minden építhető. Csakhogy ezeket nem rendeztük rendszerbe, ezért ma sincs mindenki számára világos válasz arra: valójában mi is a Zsolnay Negyed. Létrejött egy mamut intézmény, amelyhez most már a Pannon Filharmonikusok, a Bóbita Bábszínház és a Pécsi Balett is tartozik. Ezek mind meghatározó pontjai a művészeti életünknek, a gyerekkortól a felnőttkorig alakítják a gondolkodásunkat. Rengeteg jó kezdeményezés van a városban – de ezek sosem lettek igazán azzá téve, amivé válhattak volna, vagy válhatnának. 

A Zsolnay Örökségkezelő és az Escargo Szobaszínház vezetése egyébként összeegyeztethető? Jogilag, illetve időben és energiában mérve tudtad volna párhuzamosan csinálni a kettőt együtt, vagy akkor más vezette volna a Escargo Szobaszínházat?

– Átadtam volna a szobaszínház vezetését, mert ha beleállok valamibe, ami fontos és nagyszabású, azt komolyan kell venni. Nem hiszek abban, hogy egy már felépített rendszer mellett párhuzamosan el lehet vállalni egy másik, nagy volumenű feladatot is. Egy Zsolnay Negyed vezetése és irányítása teljes embert kíván – ezt nem lehet félvállról csinálni, akkor sem, ha mások szerint talán igen.

A ZSÖK feladata egyszerre művészeti, turisztikai és városfejlesztési szerep. Hogyan lehet ezt az összetett küldetést összehangolni?

– Ez valóban egy összetett feladat. A ZSÖK „megoldó intézményként” jött létre: kiváltotta az Ifjúsági Házat és a Művészetek Házát, majd idővel magába olvasztotta a zenekart, a bábszínházat és a balettet is. Így jött létre egy mamutintézmény, amelyet egészében már nehéz kezelni. A gond az, hogy ezeknek az intézményeknek egymással is versenyezniük kellene – de nem tudnak, mert egy tőről fakadnak. Hogyan lehet ebből egy nagy, közös identitást építeni úgy, hogy a kisebb egységek közben megőrizzék a saját arcukat, és képesek legyenek kreatívan működni? A művészet akkor él, ha táplálkozhat más energiákból, a közönség pedig akkor kap valós élményt, ha valódi választási lehetőségei vannak. Az ilyen összetett szerveződések identitásban valójában kevés közösséget hordoznak a Zsolnay Negyeddel, mégis arculatban és gondolkodásban odakapcsolják őket. Pedig egészen más turisztikai értékből és szellemi alapból fakadnak. Ezért külön-külön kellene kezelni és építeni őket. Amíg nem tudjuk világosan megfogalmazni, mi a mi identitásunk, addig nem tudunk tradícióvá érlelődő gondolkodást sem teremteni.

Mit gondolsz, mennyire képes egy ilyen nagy szervezet rugalmasan reagálni a helyi kulturális igényekre és változásokra?

– Kellene, hogy a ZSÖK rugalmasabban reagáljon, és olyan események is létrejöjjenek, amelyek nem belülről indulnak, hanem a pécsi közösségből érkeznek – ezekre most sokszor nincs igazi válasz. Az általam megfogalmazott igény nem biztos, hogy a közösség igényével megegyezik. Először meg kellene vizsgálnunk: kit is szolgálunk ki valójában? Pécs város közönségét, vagy inkább egy országos turisztikai vonzerőt akarunk építeni? Ha ebben tisztán látunk, az mentén tudunk elindulni. Ehhez viszont sokkal több fiatalt kellene bevonni, például oktatási programokon keresztül. Nem hiszem, hogy nagy nehézséget jelentene, ha a diákönkormányzatoknak vagy gimnáziumi osztályoknak hétvégente teret biztosítanánk: így programokat szervezhetnének, és ők is a részeseivé válhatnának a Zsolnay Negyednek. Így később is szívesen térnének vissza. Elég csak megnézni, milyen kulturális közösséget építettek ki a fiatalok a Szent István téren – amire a Leőwey kör Radóczy Jusztinával együtt reagálva megalapította a SZIT Fesztivált. Ez azonban csak egyetlen példa: a rugalmasságnak sok szála lehet – civil kezdeményezések, közösségi akciók, művészeti együttműködések, vagy akár spontán városi események is.

Ha szűk mértékben is, de a pécsi képviselők a korábbi igazgatónak szavaztak bizalmat. Elvette a kedved a mostani eset, vagy kész vagy továbbra is vállalni a ZSÖK vezetői szerepét, ha úgy alakul az élet?

– Mindenre nyitott vagyok, de ha az életemet nézzük, akkor ez nem az én fő csapásirányom lett volna. Többszöri megkeresés után mondtam igent legutóbb. Őszintén szólva, számomra nem az a fontos, hogy én legyek az igazgató, hanem az, hogy történjen valami. Ha ebben hasznát tudják venni a szellemi potenciálomnak, akkor nagyon szívesen segítek, akár az anyagi körülményeket félretéve is. Szeretném, ha az a kulturális örökség, amit az elődeink hoztak létre számunkra, tiszteletteljesen továbbvihető lenne. Ez megjár nekik, és nekünk is szükségünk van rá. Nem felejthetjük el, és nem zárkózhatunk el attól az értéktől, ami itt megteremtődött. Érzésem szerint azonban épp ez történik most – és én ezen szerettem volna változtatni, nem pedig asszisztálni hozzá. És azért is akarok itt maradni és dolgozni, mert hiszem, hogy ebből a városból még sokkal több kihozható.

Végezetül: Te egyébként tudsz unatkozni? Egyáltalán: mit csinál Alapi Tóth Zoltán, ha nem alkot vagy tanít?

– Nekem nagyon fontos a család, és szerencsés vagyok, mert van egy gyönyörű családom, akikkel nagyon szeretjük egymást és szeretünk együtt lenni. Minden időmet velük töltöm, amit csak tudok, így unatkozni soha nincs időm. Ha pedig mégis egyedül maradok, egy zárt szobában is feltalálom magam: elvagyok a gondolataimmal, hiszen annyi minden jár a fejemben – az unalom legfeljebb bekopoghat, de úgysem engedem be.